–

Az ismerősöm meséli, hogy idén már a második tanár omlott össze az iskolában, ahol dolgozik. Az egyik simán hazament, a telefont sem vette fel, a második meg nem bírta abbahagyni a zokogást.

Azzal nyugtatták őket, hogy „úgyis mindjárt itt a nyári szünet”.

Na, a fasza kis hegyvidékes hétvége után nekem sem volt egyszerű besétálni az otthon falai közé. És még nyári szünetem sincs.

Pedig a nyári szünet egy áldás.
Viszont a klasszikus iskolai nem jár, mivel akkor nem lenne senki a gyerekekkel, meg hát, ez nem is egy iskola, itt nincs nyári szünet, hogy „majd hazamennek a gyerekek”.

Van negyven-akárhány nap szabadságod az évre. Nagyon kell. Az más kérdés, hogy még soha nem tudtam kivenni az egészet.

A nyári beosztás elkészítése nem piskóta. Nagyjából benyújthatod az igényeidet, de ha a kollégád is arra a hétre nyújtja be, akkor kezdődnek a gondok. Csoda, ha el tudsz menni öt napra egyben, mert egyszerűen nincs, aki helyettesítsen. Illetve a nappalos kollégád ott van, akinek nagy valószínűség szerint miattad most ötször tizenkét órát kell tolnia egyben. Közben már tudod, akár a nyaralásod alatt is, hogy ez majd szépen visszanyal, mert majd amikor ő megy, te leszel non-stop az otthonban.
Az pedig elég hardcore.
Arról nem beszélve, illetve de, hogy milyen feszültséget okoz ez a nyári beosztás.

Mert hát, vannak táborok szerencsére, kell is a gyerekeknek, illetve van a csoportnyaralás, amikor az egész csapat elmegy valahova nyaralni, és hadd ne kelljen magyaráznom, de az az öt nap a csoporttal távol, valahol, éjjel-nappal, nem ugyanaz, mint egy októberi átlagos hét.

Nagyon nem.

Márpedig valakinek mennie kell a gyerekekkel, és nem egyedül. Ki kell találni, ki megy. Én mint csoportvezető általában mentem.

Közben „ajánlott” a csoportban dolgozó többi felnőttnek akkor kivennie a szabadságát, amikor a csoport távol van.
Szóval nem vagyok feldobva, az otthon felé a saját lányom nyári szünetén gondolkozom, ő vajon hol lesz, kivel.

Be sem érek szinte, máris dátumok, és munkabeosztások repkednek felém. Az egyik augusztus közepi dátumnál feladom, nem figyelek tovább, nem tudok odáig ellátni, tervezni.

– Biztos jó, szerintem jó, szerintem.

Mondogatom.

Visszajött a srác. Már el is felejtettem. Még be sem lépett a szobába, már hazudik, hogy milyen biciklit kapott. A lófaszt kapott ő biciklit. Persze a tanulás harmadik percénél elkezd összevissza beszélni, nem hagy szóhoz jutni, szívja az energiát, a többiek is csak fogják a fejüket.

Bálint hamar megunja, és ráförmed, hogy „fogd már be a pofád”.

Én csak sóhajtozom, és mondogatom magamban, hogy „nyugi, nem tehet róla”.

Aztán behisztizik a biológiánál, és kirohan, hogy a faszér' szívatom én, kit érdekelnek az egysejtűek, meg mekkora paraszt vagyok, direkt csinálom, „leszarom, bukjak meg”.

Most, hogy nyugalom lett egy darabig, Bálint az előző lakhelyükről, az anyaóvóról mesél.

Amikor idekerültek, az volt, hogy így az anyaóvó, úgy az anyaóvó, milyen szar, fú, de rossz. Most az van, hogy az sokkal jobb, mint az otthon.

– Miért? – kérdezem.

– Mert itt mindenki parancsolgat.

– És ott?

– Csak egy ember.

– Anya?

– Igen.

- Kellenek szabályok, és tuti, hogy ott is vannak. Mik is?

És akkor felvázol egy intézményt, ahol én már voltam párszor, ismerem, és ahol – hogy úgy fogalmazzak – nem sok pozitív energiát, vidámságot gyűjtöttem.

„Nem tudom, tegeződünk-e, maguk sírnának.”

Közben pedig, de jó, hogy van anyaóvó.

Aztán a sztorijaiban jönnek a közös ismerősök, anyukák, gyerekek, jaj, a kisvárosi ranglétra alján már mindenhol ismerek valakit.

Például a lányt, akinek az anyja külföldre ment dolgozni, elmondása szerint, virágot árulni, és addig a gyermek az otthonban élt, hétvégén meg az anyja pipacsát őrző, állítólagos rokonnál volt, aki dehogy rokon. Addig lakhattak az embernél, amíg virágzott a pipacs, és a nagybácsi tudta metszegetni.

Amikor elvadult a növény, és kicsit meg is sárgult, lehetett menni.

Az anyaóvóba.

Aztán visszajön a srác, és beleszól a beszélgetésbe gúnyosan, hogy „úristen, ti az anyaóvóban laktok”, és akkor már állok is fel, mert tudom, hogy bár Bálint csendes, de bármi kitelik tőle.

 

Zebegényi Péter

 Kiemelt kép: Unsplash/Andrik Langfield