–

Mi is legyen a felvilágosítással?

Amikor elsőszülött fiam tizenkét éves lett, elkezdtünk beszélgetni az apjával, mi is legyen ezzel a felvilágosításdologgal. Az derült ki, hogy mind a ketten teljesen bénák vagyunk a kérdésben, ráadásul mindketten a másikra vártunk volna – szóval a legrosszabb kombináció egy kíváncsi, de csöndes, nem igazán kérdező kamasznak. Szerencsére akkor már ismertünk egy nagyon jó szexuális mediátort, aki a városban gyakorlatilag elsőként „bejárós” képzéssorozatot szervezett kamaszoknak. Az első csoportba hárman jártak, köztük a mi gyerkőcünk is, bár először esze ágában sem volt odamenni. Viszont haza már úgy jött, hogy feltétlenül ott akar lenni legközelebb is. 

„És mit csináltatok?” – próbáltunk érdeklődni, mire a gyerek elmesélte, hogy többek között az óvszerrel is megismerkedtek, kibontották, tapogatták. És egyáltalán nem volt ciki.

A szakember, Séllei Györgyi, az azóta eltelt években számos ilyen képzést szervezett országszerte. Nincsenek sokan ezen a szakterületen, így időbe telik, míg ledolgozzák az információs hiányokat. A jelenlegi pedagógusok alapképzésében ugyanis nem szerepel, hogy később beszélhessenek a diákokkal a szexuális életről, a „családi életre hangolás” témakörében sem szerepel a szexuális felvilágosítás. (Kivételnek tekinthetők természetesen a biológia szakos tanárok.) Ismét el kellett kezdeni erre is képezni a pedagógusokat, de mára már végzett öt csoport, és sok a további érdeklődő is. Györgyinek az a tapasztalata, hogy a tanárok inkább kivárnak, míg a gyerek kérdez. Csakhogy a gyerek nem mindig kérdez, inkább felüti az internetet, onnan pedig számolatlanul, és vég nélkül dől a mai kiskamaszokra a pornó. Mert az még senkit sem riasztott el, hogy egy felnőtt tartalmat kínáló oldalhoz csak akkor juthat el az ember, ha választania kell a „Még nem vagyok 18 éves, elhagyom az oldalt”, vagy az „Igen, elmúltam 18 éves, belépek” gombok között.

Keressünk puncikat és péniszeket az utcán!

Ez az egész úgy része a kultúránknak, hogy mégis kihagyták belőle. Ahogy a szüleink és nagyszüleink idején is. Györgyi példaként szokta idézni a balmazújvárosi öregeket, akik ezzel zárták rövidre a korabeli szexuális szokásokra vonatkozó kérdezősködést: „Errű mink nem beszélünk, mer’ eztet mink csinájjuk.”

Nincs átmenet, nincsenek regiszterek – vagy a nagy elhallgatás van, a másik oldalon meg a pornográfia. 

„Korunk a vécék falára száműzte a szexet” – mondja a mediátor.

Bár van egy-két meztelen férfiszobor Budapesten, de a legtöbbnél a péniszt ruha vagy lepel borítja. Fura, hogy miközben köztéri szobrokon mint művészeti alkotásokon, nem láthatunk meztelenséget, a pornót gyakorlatilag belenyomják az arcunkba, akár nyilvánosan is.

Györgyi a kamaszoknak szóló gyakorlatias képzéseken például néha kiviszi a gyereket az utcára, és olyan természetes vagy épített alakzatokat, képződményeket keresnek, amelyek a női vagy a férfi nemi szervre hasonlítanak. Vagy a teremben tartott foglalkozásokon megkéri a lányokat, hogy tegyék a ruhájukon át a kezüket a méhükre. Ilyenkor általános, hogy mindenfelé tapogat a kéz, vagy meg sem indul, a lányok inkább eldugják a karjukat a hátuk mögé. A saját test és szerv: tabu.

Ma azzal lehet a legjobban „menőzni”, ha valaki már mindent kipróbált a szexben. A sorrend a lányoknál ez: először orális élményt szereznek, de ez szinte mindig azt jelenti, hogy ők elégítenek ki egy fiút. A saját testükkel kapcsolatos első szexuális élmény leginkább anális, a vaginális élmény pedig valahol „leghátul kullog”, miután még megelőzte jó pár egyéb forma.

Séllei Györgyi - Fotó: Fehér Gábor

Érzelmi, pszichoszexuális nevelés? Az meg mi?

Györgyi minden osztályban és diákcsoportban megkérdezi, ki látott, nézett/néz pornót. Igen, a hatéveseknél is. Az alsósok még nem nézik, viszont hallják. És mesélik, honnan: kiszűrődik a szülői hálóból. Vagy apa dolgozószobájából.

Tizenkét éves lányok mesélték a mediátornak azt is, hogy az iskolában a fiúk kikeresték az interneten az egyik pornófilmet, és szünetben a lányok orra alá dugták egy szeretkező pár videóját.

A túl korai és túl sok szexuális inger következményeként két jelenség figyelhető meg párhuzamosan. Egyrészt ott van az érzelmi eltunyulás, az érzéketlenség, hogy nem adjuk bele az élménybe a lelkünket, az érzelmeinket. Másrészt jelen van a túlérzékenység is, hogy egy kamasz minden szexuális ingerre azonnal ugrik. Mesélik, hogy „ilyen meg olyan pornót láttak, és abban mi volt. És hogy kinek mekkora farka volt, és ezzel mennyire menő már.” De ilyenkor van egy kérdés, ami sosem merül fel, mégpedig az, hogy azokat a nagy farkakat kinek is kell befogadnia. Hol van mindebben a nő?

Mindezeket a kezdettől, kis kortól tartó érzelmi, pszichoszexuális nevelés során lehetne tisztázni a gyerekkel, de ilyen a mi társadalmunkban egyszerűen nincs. Nem csak nálunk, máshol sem Európában. Talán a skandináv országokban elkezdődött,  létezik valamilyen formája, de a szakirodalmát aztán végképp ne keressük…

A felnőttek generációja ugyanúgy nem részesült ilyen jellegű nevelésben, mint az ő gyerekeik.

A közelmúltban egy apukás csoportban beszélték meg, hogyan segíthetnek az apák a fiaiknak elindulni, eligazodni a szexuális életben. Szinte minden részt vevő édesapa úgy nyilatkozott, hogy erre valószínűleg képtelen lenne, mert gyerek- és kamaszkorában neki sem volt ebben semmilyen kapaszkodója.

Együnk csokit, és beszéljünk a szexről!

Visszatérve a tanárokhoz: Györgyi pozitívumként említi, hogy a gyerekek szexuális nevelésének kérdését a pedagógusok nagy része egyáltalán nem veti el azzal, hogy „neki erre aztán végképp nincs ideje, ezt oldja meg a szülő” – hanem szívügyének érzi, hogy ez téma jelen legyen az iskolában.

Éppen a pedagógusok eszköztelenségén tudnak segíteni a képzések, s bár az iskoláknak erre már általában nem marad pénzügyi keretük, sok helyen mégis megvalósulhat a gyerekek bevonása.

Példaértékű kivétel Dabas, ahol az összes ilyen szakmai foglalkozást, képzést és előadást az önkormányzat finanszírozza egy egészségfejlesztési programon belül az óvodásoktól a középiskolásokig. Sőt, a szülőket, családokat is bevonták: volt már borkóstolós est apukáknak, ahol a gyerekek szexuális életével kapcsolatos kérdések kerültek terítékre, de ugyanezt megrendezték női verzióban is, amikor anyák találkoztak egy csokikóstolással egybekötött alkalmon.

A helyzet egyrészt tehát elkeserítő, másrészt pedig nagyon sok lehetőséget rejt magában. Igenis be lehet vonni a pedagógusokat és a szülőket is. A felnőttek sokkal nyitottabbak erre a témára, mint hinnénk, és nagy bennük az információéhség, szeretnék megérteni, mi zajlik a gyermekükben. A mai apukák egyre nagyobb része már nem fél vállalni az érzelmeit. Abban bízom, hogy a férfiak belépése a mai gyerekek szexuális nevelésébe áttörést hozhat az egész témakörben. Valami már elkezdődött, érdemes lenne ezen a vonalon haladni.

Kocsis Noémi