–

–  Did you bake me the pogácsa? – kérdezi Ana, ahogy belépek a nővérszobába, és még le sem veszem a kabátom, már szomorúan csóválja a fejét. – Szóval ma sem sütöttél nekem pogácsát!

Próbálom magyarázni, hogy két éjszakás műszak között azért nehezen készít az ember kelesztendő dolgokat, de Ana szeretetnyelve az evés, a jó ételek és ezek ajándékozása, megosztása másokkal (mint általában a portugáloknak), így nem találok megbocsátásra. Persze mindez játék kettőnk között, Ana azért továbbra is kedvel majd engem, én pedig sokadszorra fogadom meg magamnak, hogy megnézem, melyik nap lesz alkalmam sütni neki.

Ana da Silva tizenkilenc évesen jött Angliába a szüleivel, és már egy évtizede itt él.

Akcentus nélkül beszél angolul és kilenc éve ápolási asszisztens ugyanezen az osztályon. Nagyon sokat tanultam tőle, szakmáról is, de főleg vidámságból. És emberségből. Ana az a típusú csapatjátékos, akinek nagyon érzékeny szenzorai vannak a hangulatra, és ha bárkit is kicsit rosszkedvűnek lát, a maga módján azonnal próbálja az illetőt felvidítani.

Mert Ana tudja, hogy a „hangulat” lényeges egy olyan munkahelyen, ahol a stressz folyamatos, a terhelés pedig szinte elviselhetetlen.

Így hát Ana táncol, dudorászik, bohóckodik, beszélget, vagy éppen meghallgat, fánkot hoz a büféből vagy kávéért megy, kinek mire van szüksége. Miután ketten is vagyunk az osztályon magyar anyanyelvűek, és a lány mindkettőnket kedvel, Ana már tavaly elkezdett magyarul tanulni, és folyamatosan mondja, hogy szeretne Budapestre látogatni. Komoly kutatást folytatott a város látnivalóit illetően, és Google-fordítóval írta meg nekünk a karácsonyi képeslapot, magyar nyelven. Amitől még az aznapi, egyébként kevéssé szentimentális pillanataim közepette is könny szökött a szemembe.

Ana kiejtése magyarul szinte tökéletes, azt hiszem, tényleg tehetsége lehet a nyelvekhez. Mondatokban beszél, ilyeneket tud például, hogy: Nagyon fáradt vagyok. Nagyon szeretlek. Mikor megyünk haza? Hol a pogácsa? Terror háza. Merre van a Margit-sziget? (Ezt a két helyet mindenképpen látni szeretné.) És Ana persze az általunk szinte kötőszóként használt káromkodást is napi szinten használja. Cserébe megtanított bennünket annak a portugál megfelelőjére, így hát már én is rutinosan sziszegem, hogy foda-se, amikor egy műszakban vagyunk, mert az angol „fuck you” az osztályon nyilván soha nem hangozhatna el…

Lassan kezdődik a műszak, kényelmesen fektetjük le a betegeket, én gyógyszerelek, Ana mosdóba kísérget, és meleg italokat oszt, tíz óra után le is oltjuk a lámpákat. Ekkor kezdi el felküldeni a sürgősségi az akut eseteket, akiket azonnal látnia kell az orvosnak. Egy fiatal sápadt nő érkezik egyedül. Szerencsére Charlotte van ma velünk, ő a mai ügyeletes orvos. Charlotte huszonöt–huszonhat év körüli, az egyik leginkább lelkiismeretes gyakornokunk.

Itt, a kórházban, az éjszakai ügyeletben mindig gyakornokok vannak, olyan – már egyetemet végzett – fiatal orvosok, akik még szakirány választás előtt állnak, és négyhavonta más-más osztályra kerülnek dolgozni, körülbelül két éven át. Mellettük egy-egy osztályos orvos dolgozik, aki már szakvizsgázott és gyakorlott, de őt/őket ritkán látjuk, leginkább csak akkor, ha olyan baj van, amit a gyakornok nem tud egyedül megoldani.

Egy kevésbé lelkiismeretes vagy kevésbé tehetséges gyakornokkal rémálom lehet egy éjszakás műszak. Sokukat a nőgyógyászat nem is nagyon érdekli, a legtöbben a gyakornokok közül háziorvosok akarnak lenni, és a kórházi osztályon éppen csak a túlélésre játszanak.

De Charlotte-tal általában zökkenőmentesen mennek a dolgok. Vele inkább az a gond (ha ez gond egyáltalán), hogy túlaggódja a dolgokat.

Most is jön azonnal, amikor jelezzük neki, hogy új beteg érkezett. A műtőből érkezik, még a fején van az egyszer használatos világoskék műtőssapka, vöröses göndör fürtjei kipöndörödnek alóla. Le sem veszi a sapkát, felkapja a nővérpultról az iratokat, épp, hogy csak rájuk pillant, és már megy is a betegért, hogy behívja a vizsgálóba, és elbeszélgessen vele. Pár perc múlva kijön a szobából, fáradtan mosolyog. „Nah, who will be my chaperon then?” Ki jön velem? – kérdezi. Anára nézek, de ő most el van foglalva a papírmunkával. „Menj csak!” – mondja. És én megyek is.

Ana tudja, hogy a munkának ezt a részét szeretem a legjobban: az orvosnak asszisztálni.

Mire bemegyünk együtt a vizsgálószobába, az asszony az utasításnak megfelelően már deréktól lefelé levetkőzött, és hanyatt fekszik az ágyon, letakarva egy erre a célra rendszeresített, kisebb méretű lepedővel. Az ágyhoz lépek, bemutatkozom, és a távirányítóval feljebb emelem az egész asztalt, hogy Charlotte majd kényelmesebben vizsgálhasson.

– Painwise? (Milyen erős a fájdalom?) – kérdezi a doktornő, miközben hátat fordítva kibontja az egyszer használatos műanyag speculumot a zacskójából. Felém nyújtja a kenetvételére alkalmas három pálcikát, amiket majd én bontok ki. Az asszony válaszol:

– Nincs fájdalmam, szinte semmi.

Charlotte, a fiatal doktornő mosolyog, vet egy pillantást a betegre.

– Az jó jel, az nagyon jó!

A nők belső szövete élénk rózsaszín, a fekete bőrű nőké is, teljesen rózsaszín és fényes. Belülről minden ember egyforma.

A méhszáj olyan, akár egy színtelen cukormázzal megkent miniatűr fánk, leginkább arra hasonlít. Tízforintosnak vagy  tízpennysnek megfelelő méretű kerek és domború korong, dudornak látszik, tükörsima felülettel, közepén egy kis gombostű fejnyi ponttal, ha zárva van. Ha nyitva, akkor ez a pontocska három–négy milliméterre nyílik meg. Menstruáció idején például, vagy megkezdett vetélés esetén.

A méhszáj zárt, ez nagyon jó jel! – mondja Charlotte, és a tekintetével int, hogy én is nézzem meg. 

– A vérzés egyébként jelentősen csökkent – mondja a beteg halkan.

– Nahát, ez a harmadik jó jel! – biccent Charlotte derűsen. – Előjegyzem holnapra, egy újabb ultrahangra – teszi hozzá azután mosolyogva. És én nem értem, hogy minek örül. A dokumentáció szerint a három nappal ezelőtt készült ultrahangon nem látszik magzati szívhang.

A hét hetes terhességben a baba szépen látszik, minden a helyén van, de szívhang az nincs. Az anya tudja, három napja megmondták neki. Ma este vérezni kezdett, ezért jött be. A tudatnak hatalmas szerepe van a szervezet működésében. A magzat elhalt pár napja, és az ilyen korai magzati szívmegállást csak az isten tudja, mi okozza, de ilyenkor a természet egy szigorú rutin szerint működésbe lép, főleg, ha az emberi tudat is támogatja, hogy megszüntesse a terhességet, minél előbb, minél gyorsabban.

Örömre az adna okot, bármi vigasz az lehetne, ha ez valóban gyorsan és egyszerűen történne. Ebben a helyzetben az lenne a jó, ha az anya igenis vérezne, görcsei lennének, és a méhszáj kinyílna. Nem tudom, hogy Charlotte minek örül, és miért ilyen jókedvű. Néha nem értem az orvosokat. A fiatal nő arcán is látom, hogy nem tudja hová tenni ezt az optimizmust, amiből most a mosoly és egy újabb ultrahang ígérete fakad. De sem ő, sem én nem szólunk egy szót sem. Charlotte talán csak nem olvasta végig a felvételi lapot. Ez nem jellemző rá, mert általában nagyon alapos. De lehet, hogy most fáradt, ez a harmadik éjszakája. Előfordulhat.

Mire kijövünk a vizsgálóból, már egy másik asszony is ül a váróban, aki nemrég érkezett. Ana mondja, hogy tisztasági betétet kért, ahogy belépett az ajtón, mert húszpercenként átázik, erősen vérzik. Charlotte csipogója követelőző hangerővel szólal meg a zsebében. A doktornő a telefonhoz rohan, hívja a csipogó kijelzőjén levő számot. „Mennem kell” – mondja azután zaklatott arccal, „Most mennem kell, de sietek vissza! Addig csináljátok meg a vizsgálatokat, vizeletet és vért is vegyetek, kérlek!” Bólintok. Az asszony lapját nézem át, mielőtt megcsinálom a szükséges méréseket.

Csendben szörnyülködöm. Tizedik próbálkozás, TIZEDIK! És negyedik lombikterhesség. Az asszony most héthetes és öt napos terhes, három vetélés után van, szülés még nem volt. Magas, vékony nő, sportos alkat, rövidre vágott hajjal. Harminckilenc éves. Miközben a vérnyomását mérem, megkérdezem, hogy van, vannak-e fájdalmai, görcsöl-e?

Nem fáj semmije, mondja, csak nagyon erősen vérzik. És akkor elsírja magát. Amire nem vagyok felkészülve most sem. Zavartan félrefordulok, mintha hirtelen dolgom volna, például meg kellene keresnem a hőmérő egyszer használatos fedőkupakjait.

Minden rendben levőnek látszik, a vérnyomás, a pulzus, a hőmérséklet. „Nincsen semmi baj, próbáljon pihenni, a doktornő mindjárt jön” – mondom neki, hogy vigasztaljam. Később eléggé bánt, hogy csak ennyire futotta, visszamegyek hozzá, és megkérdezem, kér-e vizet, narancslevet, kekszet vagy egy teát. Addigra már nyugodt, kissé hűvös is, tartózkodó távolságba helyezte magát. Nem kér teát, köszöni. Csak azt szeretné, ha a férje bejöhetne hozzá. Lehet-e? Természetesen. A férj valahol a közelben van, mert alig öt perc alatt meg is érkezik. Döbbenetes a hasonlóság kettejük között, akár testvérek is lehetnének. Ugyanaz a karakter, és szinte teljesen azonos arcvonások. Azt mondják, hogy az igazán jó kapcsolatokban a párok hasonlítanak egymásra, vagy egy idő után elkezdenek hasonlítani. Hát ez itt most éppen igazolódik. A férfi kis műanyag dobozban ennivalót is hozott a feleségének, apróra vágott megtisztított gyümölcsöket. Csendben ülnek, szavak nélkül, később egymás vállának dőlve.

Charlotte a műtőbe ment, és onnan csak másfél óra múlva tér vissza. Az asszony egyre nyugtalanabb, kijön a váróteremből a nővérpulthoz, és mosolyogva mondja, hogy a vérzés jelentősen csökkent, szinte megszűnt, szeretne hazamenni, majd inkább holnap bemegy a Fertility klinikára, ahol a beültetést is végezték. Nem szívesen engedném haza, kérem, hogy várjon. Szerencsére Charlotte jön is, alig tíz perc múlva végre megérkezik. Megyek asszisztálni megint, a vérzés tényleg minimális, alig látszik, a méhszáj itt is zárt.

Ez az anya is kap időpontot másnapra, ultrahangos vizsgálatra, hát, ennek legalább értelme is van. Nagyon drukkolok nekik, hosszan nézek utánuk, ahogy kilépnek a folyosóra. Két gyönyörű ember, egymás kezét fogva. Tökéletes szülők lennének!

– Bazmeg! – mondja halkan Ana magyarul, ahogy figyeli az arcomat, és szomorúan lehajtja a fejét, miközben én már csak a távolodó pár sziluettjét látom. Ez igen. Foda-se. Kevés más alkalmasabb szó lenne erre.

Lassan hajnalodik. Mindenki elmegy a szünetére egyesével, azután befejezzük a papírmunkát, a másik nővérrel ketten ellenőrizzük, és darabra leszámoljuk a morfin tartalmú gyógyszereket a két kulccsal zárható szekrényben. A nővérpulton is elpakolok, megtalálom a másnap reggelre szóló dossziét.

Hét órára egy asszony érkezik majd, akinek terhesség-megszakítása lesz.

Ebben a kórházban nem szívesen végeznek szociális okból abortuszt (egyébként nagyjából egyik állami kórházban sem), mert erre itt külön klinikák vannak. Így biztos lehetek benne, hogy szívhang, szívműködés hiánya vagy magzati abnormalitás miatt kerül sor a művi vetélésre. Ahogy átlapozom az iratokat, látom is. A koponya nem fejlődött rendesen, a hasfal is nyitott, a felső végtag is hibás. Az ultrahang leleten is igazolt mindez, a képeken is jól látszik. Tizennégy hetes terhesség. Ezt a döntést sem egyszerű meghozni, még egy ilyen helyzetben sem.

A tizennégy hetes magzat már nem is olyan picike, nyolc–tíz centiméter hosszú, és babaformája van. Az asszony jelentős érzelmi támogatásra szorul majd, megkülönböztetett bánásmódra lesz szüksége, az ilyen betegeket egyágyas szobában helyezzük el. Ezek az asszonyok választhatnak gyógyszeres vagy sebészeti megoldás között.

Sokkal magasabb a gyógyszeres módszert választó anyák aránya. Valahogy mindenki azt érzi természetesebbnek. Vagy talán az a kevésbé hirtelen, a kevésbé traumatikus, kevésbé kegyetlen. Vagy az gondolják, így legalább a szülés részesei lehetnek, legalább marad valami közös emlék a kisbabával, hogy mégis hordták őt a szívük alatt.

Átlapozom a leendő beteg iratait, mert a felvételét majd én csinálom meg, és a kezelését is én kezdem el. Este pedig visszajövök a következő műszakra, és ő akkor is itt lesz még valószínűleg…

Túl sok ez néha – erre gondolok. Túl sok a nyomorúság! De nem mondom ki.  Ana mellettem áll, a vállamnak dől, ő is olvas velem együtt. Mindketten nagyon fáradtnak érezzük magunkat, azt hiszem. „Figyelj csak!” – mondja egyszer csak halkan, és a két kezével ellentmondást nem tűrően maga felé fordítja az arcomat. „Csinálok  egy jó erős kávét, és foglaljuk le a jegyeket! Elmegyünk Budapestre, megmutatod nekem, amit látni érdemes, aztán veszünk igazi jó pogácsát! Utána meg sétálunk a Margit-szigeten! Leülünk a szökőkút mellé is! Olyan jó lesz!” Ragyog az arca, a lelkesedése rám is átragad, és nem tudok nem mosolyogni. Engedelmesen leülök vele a számítógép mellé…

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció