Megmondom őszintén, a karácsony az én házasságomban is kritikus időszakot jelentett hosszú éveken át.

Ma már tudom, hogy az lett volna különös, ha nem lettek volna cirkuszok. Egyszerűen azért, mert maga a karácsony, sőt úgy általában a családi ünnepek egészen mást jelentettek a férjemnek, mint nekem.

Ő a gyerekkora egyik felét családi viszályok közepette, a másik felét pedig félárván, letargikus ünnepek közt élte, úgyhogy felnőtt korában mindössze azért örült a karácsonynak, mert nyugta volt, mindenki a saját családjával karácsonyozott, ő meg azt csinált három napig, amit akart.

Csakhogy ez a számára idilli állapot megszűnt, amint én képbe kerültem. Azzal semmi baja nem lett volna, sőt, díjazta volna, ha együtt, kettesben vackolódunk be a lakásunk mélyére – a fa, a vacsora, az ajándék sem érdekelte, a képmutatás jelképeiként ragadtak meg benne – de hogy napokig a szüleim kanapéján tanyázzunk, kiegészülve a testvérem családjával, no, ezt már minimum fura ötletnek találta.

Ellentétben velem, aki így nőttem fel – más szempontból talán így nem nőttem fel – ilyen alombéli héderezésben, legalábbis ami a pihenőnapokat illeti, mert amúgy mindenki rohant a dolga után nálunk is örökké.    

Viszont a karácsonynak következetes liturgiája volt és van generációk óta minálunk. Pont úgy zajlik most is, mint zajlott a nagyanyám gyerekkorában. 24-én összejön a szűk család: szülők, gyerekek, most már unokák, a dédszülők, nagyszülők közül, aki él, és az anyukám húga. Fadíszítés, főzés, Újházy-tyúkleves, sötétedéskor gyertyagyújtás, ajándékok, aztán 26-ig narancspucolás, közös dőzsölés pukkadásig, játék, filmnézés, olvasás. Az egyetlen napirendi változás az volt az elmúlt évszázadban, hogy ponty helyett mostanában pulykát eszünk vacsorára.

Így szeretjük, így szoktuk meg, élvezzük az ünnep állandóságát az állandó változás közepette. Fel se merült soha, hogy lehetne vagy kellene másként karácsonyozni. Életem negyvenhárom éve alatt egyetlen szentestét töltöttem a szüleim nélkül, a 2007-est, mert még csak háromhetes volt a gyerekem, igaz, akkor meg ők jöttek látogatóba délután. (Fával, bejglivel, orvosi maszkban, mert meg voltak kicsit fázva.)

Az első közös években a férjemnek egyszerűen nem fért a fejébe, mi a csudának kell pontban hatkor anyáméknál lenni 24-én. Mi a baj azzal, ha késünk, mert, mondjuk, elcsúszott az ajándékcsomagolással. (Meg mert az időmenedzsment nem az erőssége.) Mivel nem tud főzni, fogalma sincs arról, hogy milyen idegesítő, amikor időre összerakod a menüt, de a vendégek sehol, minden kihűl, és dermed a leves, melegítve meg azért nem az igazi, ráadásul a háziak szeme kopog az éhségtől, a könnyű ebéd rég volt, és állnak az illatos gőzben, várják az angyalt, illetve helyette minket.

Naná, hogy a család azon fele meg azt nem értette, miért nem tudunk legalább 24-én pontosak lenni.

Naná, hogy én voltam a villámhárító, mindenkié, úgyhogy mire beestünk a fa alá, már hasogatott a fejem a stressztől, és az étvágyam is elveszett menet közben.

Meg persze a szívem is fájt, mert hiányzott a nagyanyám, a Tánti (a dédanyám húga, velünk élt a haláláig, nagyon szerettük), és hiányzott a régi karácsony, a békés változat.

Haragudtam a férjemre, hogy békétlenséget hozott az ünnepbe, amikor meg úgy döntött, hogy inkább nem jön, vagy hazamegy vacsora, gyertyagyújtás után, engem meg otthagy a rokonaimmal, akkor árvának éreztem magam, és árvának gondoltam őt is, hogy cserben hagytam, és egyedül gubbaszt otthon.

Pedig valószínű, épp ezek a külön karácsonyok hoztak közelebb minket egymáshoz, bármilyen fura is. Az, hogy engedtük egymást úgy ünnepelni, ahogy az a másiknak jó. Én maradtam a klánnal, ő élvezte, hogy békén hagyják, nem kell alkalmazkodnia, akkor sem húzza a száját senki, ha leül a számítógép vagy a tévé elé szenteste, akkor eszik, amikor éhes, nem amikor harangoznak, és három egész napon át azt csinál, amit akar.

Évek teltek el így, gyerekünk született, és valahogy rajta keresztül a férjem is megtalálta a helyét a családi fesztiválban. Nem tudom megmagyarázni, hogyan történt pontosan.

Azt sosem várta el, hogy én itthon maradjak, és kettesben vagy aztán már hármasban ünnepeljünk. Tudta, hogy nagyon hiányoznának a többiek, a megszokott ünneplés. Megértette vagy megérezte, hogy nekünk ez az év vége, ez az egész karácsonyi vircsaft annak az ünneplése, hogy még megvagyunk egymásnak, és emlékezés is, ha szavak nélkül is, azokra, akiket menet közben elvesztettünk.

A férjem már mindenkit elvesztett, akit gyerekkorában szeretett, nem volt kivel emlékezni.

És bár ezt sosem mondta ki, képtelen volt egy másik családban megtalálni a helyét, nem tudott egy másik mitológiában egyik pillanatról a másikra szerepet találni.

Nem vártuk el – ezt nekünk is tanulni kellett – hogy épüljön be, ízesüljön, legyen a történetek része gyorsan. Ahogyan azt sem erőltettük, hogy üljön a karácsonyfa alatt érzések nélkül, pusztán azért, mert kötelezőnek érzi a jelenlétet, vagy nem akar cirkuszt.

Hagytuk menni, ha menni akart. Hagytuk dönteni a saját ünnepéről.

És egyszer, már nem is tudom melyik karácsony jelentette az áttörést, nemcsak beugrott köszönni a szüleimhez, hanem ott is ragadt. Talán fáradt volt hazamenni, vagy a szabadságvágyánál erősebb lett egy másfajta késztetés. Nem tudom, mi játszódott le benne, nem is firtatom, örülök neki, örülünk neki.

Mert a karácsony a várakozásé. Akkor is, ha mindannyian másra várunk. Vagy másvalakire.

 Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció