Minden reggel és délután, ahogy a gyerekeket hozom-viszem az iskolából, ott áll a piros lámpánál ez a koldusasszony. Vagy kolduslány, mert nehéz meghatározni a korát. Lehet 22 vagy 32 is, lány vagy anya is. Először halálra frusztrált. Dühös voltam rá, hogy ott fog állni nekem mindennap, reggel és délután is rám fog nézni azokkal a kérlelő szemekkel, és olyan helyzetbe hoz, hogy folyton nemet kelljen mondanom, és szégyellnem kelljen magam. És hogy minden egyes nap betör majd az intimszférámba, azért is. Úgyhogy eleinte vagy nem néztem rá, vagy dühösen intettem nemet.

Ezen az úton két másik lámpánál is posztol egy-egy kéregető, azok idősebb férfiak. Ők nem zavartak. Az egyiknek néha adtam pénzt, a másik nem volt szimpi, neki soha. De ez a kolduslány nem hagyott nyugodni, mellette nem lehetett csak úgy elhajtani. Háromnál is több éve látjuk egymást minden hétköznap.

Egy idő után felengedett a tiltakozásom. Adtam neki ennivalót, amit otthon találtam. Többnyire édességet, amit a gyerekek miatt menekítek ki a lakásból. Néha mást. De csak élelmet. Meg szokta köszönni, és elviszi a hátizsákjához. A „köszönömből” hallottam meg, hogy nem magyar.

Elkezdtük elfogadni egymást. Én tiszteltem, amiért mindig ott áll, hóban, fagyban, 35 fokos kánikulában is. A legfegyelmezettebb kéregető, akit valaha láttam. A két férfi már rég eltűnt a másik két posztról, ott állandó fluktuáció van. Ez a lány kitart.

Bár egyszer, egész véletlenül láttam a város egy tök másik, messzi pontján is, az nagyon meglepett. Vajon több műszakban dolgozik? Vagy csak helyettesít valakit? Nem tudom, miért, de akkor esett le, hogy valószínűleg autóval szállítják a helyére. Hogy csak képzelem, vagy láttam is, arra már nem emlékszem. De megjelent előttem, ahogy egy minibuszból kirakják őket, mindenkit a neki kirendelt lámpánál, aztán este begyűjtik. A mi kolduslányunk/asszonyunk tiszta ember, nem hinném, hogy hajléktalan. Neki csak ez a munkája, hogy ott áll a lámpánknál, és úgy tesz, mintha Fedél nélkült árulna, de újságot soha senki nem kér tőle, olyat még nem láttam.

Két hete arra várok, hogy feltűnjön nála Röhrig Géza verseskötete, de erre nem utalt soha semmi jel. Mostanában ritkábban is jött, hiányzott. Talán megint másutt kapott megbízást, nem tudom. Mikor újra megláttam a szokott állomáson, váratlan késztetésem támadt: pénzt akartam adni. Ahogy odaért hozzánk, és lehúztam az ablakot, a kezébe nyomtam az ötszázast, és megszólalt: „Elnézést, nagyon fáj a fogam. Nem tudna adni valamit?” – enyhe akcentussal kérdezte. Előkotortam egy fájdalomcsillapítót. „Én meg azt szeretném kérdezni, nem fogod-e árulni azt a könyvet, amit itt reklámoztok az újság hátulján?” Nem tudott róla. Ennyi időnk volt társalogni, elindult a sor.

Pár nappal később újra hoztam neki valamit, és ő örömmel újságolta, hogy aznap déltől nála is lehet kapni a könyvet. „Szuper, akkor délután veszek tőled!” – ezzel búcsúztunk el. Aznap az utam Pestre szólított, villamossal mentem.

Egyszer csak a körúton szembe találtam magam egy másik koldusasszonnyal, aki kerekesszékben ült, nem volt lába. Rám nézett könyörgő szemekkel. Az ölében Röhrig-kötetek nyugodtak. Megtorpantam. Mi legyen? Itt vegyem meg?

De már megígértem, hogy délután a mi lámpánknál fogom. Nem volt időm hosszan tanakodni, sietnem kellett. Bocsánatot kértem a nénitől, és tovább mentem.

Azzal a szörnyű dilemmával, hogy talán most volt utoljára alkalmam hajléktalantól venni a Röhriget. Mégsem hagyhattam cserben az én kéregetőmet. Hogy néznék a szemébe délután, ha egyszer megígértem? De mi lesz, ha mégsem lesz ott, vagy nem hozza? Nem mesélem el az életem, de nincs hamar esélyem visszajutni Pestre a kerekesszékes nénihez.

Eltelt a nap, elfeledkeztem a kötetről. Délután elindultam a fiúkért, és még mindig nem jutott eszembe. Egészen addig, míg pár méterrel a lámpa elé nem értünk, és öntudatlanul is el nem kezdtem fürkészni, ott van-e a lány. Ott volt, pontosan úgy, ahogy megígérte, kötettel a kezében. Még annál is jobban esett kifizetni, mint gondoltam. Eldöntöttem, hogy legközelebb megkérdezem a nevét. Nem itt végződik a történet. 

Gyárfás Dorka