A fájdalom ezerféle lehet

Fáj, ha elesünk, és felhorzsolódik a térdünk, fáj, ha magunkra löttyintjük a forró teánkat… az is fáj, ha elárulnak minket, ha gonosz dolgokat mondanak nekünk – vagy ha tehetetlenek vagyunk, miközben egy szerettünk szenved. Én mindig is jobban bírtam a fizikai fájdalmat, a lelki fájdalomtól képes voltam teljesen magamba zuhanni.

Ha öt éve bárki megjósolta volna nekem, hogy

szemtanúja leszek majd annak, ahogy az egyik legkedvesebb barátom szenved, sorvad, reménykedik, elfogy, – mentálisan és fizikailag is – majd újraépíti magát, és olyan tehetetlen leszek, mint még soha, semmilyen élethelyzetben: valószínűleg hitetlenkedve megcsóváltam volna a fejem,

és azt gondoltam volna, hogy egyik jóslat sem megbízható, nagyjából soha.

Talán jobb is, hogy semmit nem tudtam

Klárát egy állásinterjún ismertem meg egy kis kábeltévénél. Huszonhat éves voltam, ő negyven körül járt. Ő ügyvezető volt, én egy egyetemről kirúgott rakás szerencsétlenség, aki egy éve keresett már munkát – sikertelenül. Klára meglátott bennem valamit, és engem választott. Akkoriban az öngyilkosságot fontolgattam, annyira elegem volt a sikertelen állásinterjúkból és a saját szánalmasságomból.

Aztán egyszer csak felhívott, hogy pár hét múlva riporterként kezdhetek náluk, megbeszéltük a részleteket, és leraktuk a telefont. Ugráltam és sikoltoztam az örömtől.

Ez az írás Kláráról és a barátságunkról szól

Ez a barátság egyre inkább fájdalommal van átszőve, és tudom, hogy Klára ugyanúgy szeretné a szépséget is meglátni a történetünkben, mint én. Nehéz eltekinteni a negatívumoktól, de mi mégis harcolunk az emlékeinkért, a közös értékeinkért… na de hogyan is jöttek ezek?

Klára a felettesem volt, én meg egy késve érő pályakezdő voltam. Komoly, kedves, de távolságtartó nőnek tűnt. Én is igyekeztem komolyan viselkedni, a lehető legjobban elvégezni a munkámat, de pár hét alatt elindult valami: mindketten egyre oldottabbak lettünk egymás társaságától, egyre több lett a nevetés, a hangoskodás, a bolondozás. Férfi kollégáink ámulva pislogtak ránk az iroda másik végéből.

Azonos véleményünk volt ezerféle témáról, és rengeteget tanultam mellette, tőle.

Soha nem volt még ilyen kreatív, rugalmas főnököm

Imádtam, amikor néha már délután fél háromkor odajött az asztalomhoz, megkérdezte, hogy „nagyon elfoglalt vagyok-e”, és amikor azt feleltem, hogy „nem igazán”, elhívott borozni. Tőle tanultam meg, milyen egy jó bor – később rengeteg anyagot forgattunk borral, borkészítéssel kapcsolatban.

Nevettünk, szerettünk, együtt buliztunk, dolgoztunk. Engem visszavettek az egyetemre, Klára ebben is maximálisan támogatott, be tudtam járni az óráimra.

Ordítozó, bosszúálló, sunyi főnökökhöz voltam szokva, Klára mindennek a szöges ellentétét jelentette.

Sokszor eljött velünk a forgatásokra, sőt, rengeteg ötlettel segítette a munkát, narrációkat írt, kapcsolatokat épített. Tudtam, ha ezt a céget otthagyom, ilyen klassz munkahelyem és ilyen felettesem nem lesz többet.

Ezt Klára is tudta, mégis támogatott, mikor anyagi indíttatásból elkezdtem másik munkahelyet keresni. 2017-ben, két és fél év után váltottam, innentől „csak” az egyik legjobb barátnőm volt. Nem sokkal azután, hogy munkahelyet váltottam, olyan rosszul lett, hogy műteni kellett. Régebben is voltak fájdalmai, de sosem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget.

Azt a szót, hogy rák, hónapokig nem mondta ki

Mi meg reménykedtünk, hogy nem erről van szó. Sokáig nem mertem felajánlani neki, hogy meglátogatom, ha kórházban van, mert tudtam, hogy az erős, bármire képes nő képét, ami bennem élt vele kapcsolatban, teljesen lerombolnám ezzel – plusz ő sem engedett be magához sokakat.

Aztán elkezdett megnyílni. Mesélt a kezelésekről, orvosokról, vizsgálati eredményekről. Lassan két éve lesz, hogy kiderült, rákos – és még mindig harcol. Orvosok, nővérek ámulnak az erején, én meg iszonyat büszke vagyok rá. Az életminősége jelentősen romlott, de nem hajlandó feladni, megtörni. Volt olyan kórház, ahol az egész osztályon ő volt az egyetlen, akihez bemehetett a gyermeke.

Mindenki látta, tudta, érezte, mennyi erőt merít a kislányából.

Nehéz erről beszélnem…

Klára nyakig benne van a borzalomban, időnként kicsit jobban érzi magát, aztán visszazuhan a kórházak, műtétek, fertőzések világába, én meg ennek a világnak a pereméről szemlélem őt, és maximum annyit tehetek, hogy meghallgatom. Mégis ő az erős, a nyugodt, a biztos. Felhívhatom a kis marhaságaimmal, meghallgat, tanácsot ad. Régen is tudtam, hogy egy második anyát kaptam, amikor megismertem őt, de ez a tudat most még erősebb.

Komoly fájdalmai vannak, és nemcsak arról a lelki terrorról beszélek, amit amiatt érezhet, hogy ha nem ő nyer, hanem a rák, akkor nem láthatja többet a gyerekeit, a párját – ezer egyéb dolog bántja. Nem tekerhet el Szentendréig, nem tombolhat koncerteken, nem ihat meg egy pohár jó bort…

annyi mindenből kimarad, miközben szüntelenül küzd, hogy csoda, de még mindig képes mosolyogni, nevetni.

Tegnap mondta nekem: azon kapta magát nemrég: hogy képes volt a vidámságra.

Erőt merít még a fájdalomból is, ebben biztos vagyok

Nemrég elmondta, milyen búcsúztatást szeretne, ha arra kerülne a sor. Kórházi ágya szélén ücsörgött, nagyjából 36 kilót nyomott, én önkéntelenül is a náci haláltáborokra asszociáltam, és tudtam, hogy sírni fogok. Fogta a kezem, és kedvesen, tárgyilagosan elmondta, ne temessük, és ne legyen sírás, és én mondjak majd róla beszédet, és aztán bulizzunk egyet. Utána együtt sírtunk.

„De milyen jókat boroztunk együtt, nem?” – kérdezte aztán, és több tucat emlék pergett le a szemem előtt: Klára a napsütéses Margit-szigeten, pohár borral a kezében Pannonhalmán, csinos ruhában egy sokcsillagos budapesti szállodában, mikrofonnal a kezében, virágait locsolgatva otthon, ahogy ránevet a kislányára…

Igen, a fájdalom sokféle lehet, és könnyen tönkretehet minket…

Mi, Klárával nem hagyjuk magunkat, és habár fogalmunk sincs, mi lesz a története vége, nem csüggedünk, és juszt is meglátjuk a szépséget a fájdalomban. Mert van benne; igaz, néha keresni kell, és néha még az is megríkat bennünket – de a barátság, az emlékek, az egymással megosztott öröm mind-mind ilyen apró kincsek. A mi esetünkben a remény is az. És nem engedjük el. Szurkoljatok nekünk!

Joós Nelli