–

Marossy Kriszta/WMN: Ha valaki az új könyvét a címe alapján könnyed nyári olvasmányként emeli le a polcról, eléggé meg fog lepődni…

Catherine Millet: Igen, valószínűleg alaposan meglepődik, de talán talál benne valami mást, ami miatt érdemes lesz végigolvasnia. Én legalábbis reménykedem benne…

M. K./WMN: Mégis honnan ered ez a cím egy olyan történethez, amelyben idegennek érzett és bántalmazó családban, környezetben nő fel egy gyerek, és folyton elvágyódik onnan?

C. M.: A válasz nem bonyolult, mivel a francia nyelvben a mesés szó többrétegű: jelenthet valóban boldogságot, ugyanakkor álmodozást is. Természetesen az én esetemben az álmodozás és a saját magam által kreált történetek világa fut párhuzamosan a kevésbé csillogó valósággal, amiben gyakorlatilag kamaszkorom végéig éltem. Fontos hangsúlyozni, hogy csak elvileg éltem ebben a közegben, mert nagyon korán kialakult bennem annak a belső kényszere, hogy inkább egy vágyott, kreált világot teremtsek saját magam számára. Az elvágyódásom sokszor kissé tragikus hősök, a párizsi értelmiség elérhetetlennek tűnő világába repített, és folyton ezekkel a történetekkel szórakoztattam a környezetemet, a barátaimat és nem mellékesen önmagamat is.

M. K./WMN: Ehhez képest a valóság Párizs nem igazán szerethető külvárosa, Bois-Colombes volt, és a folyton veszekedő szülők…

C. M.: Hát, igen, szenvedtem is tőle, aztán kialakult az önmagamnak és másoknak való mesélés képessége. Felnőttként visszatekintve azonban több dologért hálás lehetek a körülményeimnek és a szüleimnek. Elsősorban azért, mert a viták, a veszekedések ellenére mindketten szerettek. Másodsorban amiatt, hogy mindenféle szégyenérzet nélkül megmutatták nekem a valóságot, nem titkolták, hogy milyen durva tud lenni az élet. Nem vagyok biztos benne, hogy jobb egy rózsaszín ködből indulni, és felnőttként szembesülni az élet keménységével.

Én legalább gyerekként megtanultam távolságot teremteni önmagam és a valóság között úgy, hogy ne sérüljek.

M. K./WMN: A sok mesélés, kitalált történet mellett lehetséges az, hogy valaki saját maga maradjon, vagy esetleg végleg eltávolítják a saját történetei a valóságtól?

C. M.: Elég hamar elsajátítottam a külső figyelő szerepét, aki – mintha valójában nem lenne közöm a történésekhez – egyfajta kukkolóként, távolról tudja nézni a harcokat, nehézségeket, fájdalmakat. A szüleim és a mindennapi életük megfigyelése megértette velem, hogy nekem nem kell az az élet, amit valóságnak nevezünk. Addig jó volt a mese világa, pont az igényeimre lehetett szabni. Miután elköltöztem otthonról, kisebb munkákat vállaltam, önálló lettem. Akkor viszont már ott éltem a saját magam számára teremtett valóságban, nem kellettek hozzá a mesék. Már csak azért sem, mert elég hamar abban a művészvilágban találtam magam, amiről a legtöbbet fantáziáltam, ahová a legjobban vágytam mindig.  Az pedig, hogy így élhettem és ebben dolgozhattam, önmagában csodálatos, mesés dolog volt, főleg fiatal koromban.

M. K./WMN: Ilyen környezetben tényleg nem létezik egy univerzális értékrend, ami szerint egy gyerek fel tud nőni? Nincsenek kapaszkodók?

C. M.: Az biztos, hogy a szüleim – annak ellenére, hogy nem haragszom rájuk – valóban semmiféle erkölcsi modellt nem nyújtottak az életem során, így magamnak kellett a saját korlátaimat kialakítani, ami az úgynevezett „normális” élettől természetesen távol állt. A XIX. században még a vallásos értékekben lehetett volna megtalálni a korlátokat, amelyeket aztán a XX. század során felváltott egyfajta polgári értékrend. De mire én megszülettem, felnőttem, ezek az értékek részben összekeveredtek, részben felmorzsolódtak, a káosz talán a legjobb szó a lehetséges normák közötti válogatás állapotára. Így, ha nincs családi minta, akkor kényszerből az ember magának készít. Természetesen az én esetem nem modellértékű, de

hiszek abban, hogy mindenkinek saját magának kell idővel felállítani a saját szabályrendszerét.

Az, hogy abba mi fér bele, tényleg magánügy mindaddig, amíg másokat nem sért és nem bánt meg vele az ember.

M. K./WMN: A Mesés gyerekkorban azért egy vallásos környezetben nevelkedő gyerek képe tűnik fel elsőként. A későbbiekben, és a másik könyve alapján azért nem nehéz feltételezni, hogy elég nagymértékben elfordult a vallástól. Ennek mi volt az oka?

C. M.: Az az igazság, hogy nem valami krízis hatására váltam meg a vallásosságomtól, ami gyerekként és fiatal kamaszként még az életem része volt. Igazából észre sem vettem, hogy pontosan mikor és hogyan szállt el belőlem a hit, pergett le rólam a vallásos áhítat. De ma már – részben művészettörténészként, részben nőként – azt gondolom, hogy a keresztény vallásnak van egy nagy előnye például a muzulmán vallással szemben, mégpedig az, hogy teret ad a testnek. Vannak nálam idősebb barátaim, akik azt mesélték, hogy életükben az első meztelen testet pont a templomokban látták. A szentek ábrázolása számomra emberként és művészettörténészként is mindig nagyon erotikus volt. Bármennyire polgárpukkasztásnak tűnhet, a keresztény vallás még a testek iránt érzett áhítatot is képes megadni.

M. K./WMN: A könyvben van egy jelenet, amelyben már kamaszlányként, csendben akart besurranni a lakásukba egy olyan éjszaka után, amikor kimaradt. Az apja valószínűleg már hosszú ideje arra a pillanatra várt, hogy belépjen a lakásba, és azonnal kegyetlenül ütlegelni kezdte, mígnem a földön feküdt teljesen kiszolgáltatottan. Akkor, ugye, azért nem volt képes a külső szemlélő szerepét felvenni?

C. M.: Azt hiszem, hogy akkor az apám reakciója, az ütéssorozat durvasága felett érzett meglepetésem felülírt mindent, nem tudtam szemlélődni. Amikor a test szenved, az agy nem igazán dolgozik. Erről valóban csak az eltelt idő távlatából vagyok képes ennyire plasztikusan, ugyanakkor a megfelelő távolsággal beszélni. Mindenesetre ezután költöztem el a szüleimtől, tehát feltételezem, hogy az agyam mégis eljutott egy végpontra.

M. K./WMN: Ha egy kislány ilyen módon ki van szolgáltatva a szüleinek, abból mennyire következik a Catherine M. szexuális életében leírt élmény, vagyis az, hogy a férfiak élvezeti tárgyává vált?

C. M.: Érdekes módon soha életemben nem éreztem, hogy valaminek alá vagyok vetve, vagy ki vagyok szolgáltatva. Nem véletlen, hogy az említett verés után a saját szabad döntésemből költöztem el, majd minden, ami az életem során történt velem, az önálló döntés és akarat eredménye volt. A szexuális életem szintén a saját választásaim beteljesítése volt.

Nem vagyunk mindig ugyanazok a személyek a szexuális és a társadalmi életben: ugyanaz az ember lehet szexuálisan alávetett- és társadalmilag domináns szerepben is.

M. K./WMN: Magyar nőként kérdezem, hogy ezen önvallomásai után jutott része társadalmi kirekesztettségből, megvetésből, lesajnálásból vagy bármiféle megbélyegzésből?

C. M.: Nem, kicsit sem! Sőt a saját köreimben kifejezetten elismerést keltettem az emberekben, hogy ennyire nyíltan vállalni tudtam a szexuális vágyaimat, és azokat végigélve meg tudtam osztani másokkal is. Mármint szóban is. Az emberek ez utóbbit leginkább bátorságként kezelték. Soha, de soha nem ért atrocitás a műveim és szabadosnak mondható szexuális életem miatt.

M. K./WMN: Még az olvasók visszajelzéseiben sem?

C. M.: Ha jól belegondolok, akkor körülbelül négy–öt olyan levelet kaptam, ami támadó jellegű volt, a többiek inkább gratuláltak a bátorságomhoz, de nem is maga a gratuláció kifejezése volt az apropója annak, hogy írtak nekem. Az ok sokkal profánabb, mint ahogy az sejthető is. A legtöbb levélíró ugyanis a saját történetét, titkait akarta velem megosztani, amelyekből kiderült, hogy mennyien érzik rejtegetnivalónak a szexuális szokásaikat, és hogy milyen döbbenetes számban élnek vagy éltek hasonlóan hozzám. Eléggé sokkoló élmény, hogy olyan dolgokat meséltek el nekem idegen emberek, amiket a legközelebbi hozzátartozóik, barátaik sem tudtak róluk.

M. K./WMN: Mára már a magánéletében megtalálta a nyugvópontot?

C. M.: Persze, mert megöregedtem (nevet). Ma már a szakmai életem az, ami nagyon sűrű és még inkább fókuszba került, az jelenti az igazi élvezetet az életemben.

M. K./WMN: A könyve bemutatóján már említette, hogy a művészetben a legfontosabb érték az ön számára, hogy első látásra hogyan hat a mű. Ez másra is igaz?

C. M.: Ó, igen-igen, és ez az élet más területein is olyannyira jellemző rám. Így volt ez a szexuális életemben is: azt tudtam, vagy akartam befogadni, ami elsőre hatott, és a mai napig a legfontosabb az első benyomás. Minden mögöttes tudás már csak pluszt, vagy mínuszt jelent.

M. K./WMN: Visszatérnék a gyerekkorára: érezte valaha azt, hogy a gyerekként megálmodott világába megérkezett, hogy a helyén van?

C. M.: Igen, azt érzem, hogy pont abban a környezetben, pont olyan témákkal és emberekkel dolgozom, amiket gyerekként képzeltem el magamnak. De a mesék azért mégis jobbak, mert a valóság közel sem olyan csodálatos, mint a képzelet. Sajnos a kortárs művészeti szcéna nagyon sok esetben kiábrándítóvá vált számomra:

a valódi, önmagáért való művészet felett napjainkban inkább a gazdasági szempontok által- és az anyagilag irányított művészvilágé a figyelem.

A pénzzel elbűvölt művészek kevésszer tudnak valóban a saját belső világukból szólni vagy építkezni. Szerencsére nem minden művész van így ezzel, különben már rég abbahagytam volna mind a kurátori munkámat, mind pedig a lapom szerkesztését.

M. K./WMN: A könyveit olvasva egyértelművé válik, hogy a témáit úgy írja meg, hogy eltávolítja magától. Ehhez mindig kell az időbeli távolság is, hogy kivitelezhető legyen ez az egyfajta madártávlat?

C. M.: Ismerek olyan szerzőket, akik szintén a saját életük eseményeivel foglalkoznak, és szinte azzal egy időben írják meg, ahogy megtörténik velük. Ebben valóban teljesen más vagyok, nekem meg kell emésztenem az egészet, hogy átmosson, és aztán dolgozni kezdjen bennem, ahhoz pedig az időbeli és nézőpontbeli távolságra is szükségem van.

M. K./WMN: Olyan munkája van, amire mindig is vágyott. Befejeződött a gyerekkori mesék időszaka, de idővel mégis jött egy újabb vágy arra, hogy tovább meséljen, ám ezúttal már az igazságról akart szólni. Mi késztette erre?

C. M.: Az igazság kimondása az a munka, amit a mai nőknek kell elvégezniük! A legtöbb könyvet férfiak írták, a múzeumokban a legtöbb festmény férfiak keze munkája, és a legtöbben a nőkről mesélnek.

Itt az ideje, hogy végre a nők ábrázolják a nőket a maguk valójában.

Ehhez viszont csakis teljes őszinteséggel lehet nyúlni, mert ideje van végre kimondani azokat az igazságokat, amiket eddig esetleg nem mertek kimondani a nők. Sok munkát kell még elvégeznünk, hogy valóban minket lássanak, nem egy férfiak által kitalált képet vagy szerepkört.

Marossy Kriszta

Fotó: Chripkó Lili