–

Hát, te meg hogy kerülsz ide? Nem úgy nézel ki, mint aki idevaló?

Kérdezte az iciripiciri, filigrán börtönőrnő, és rám emelte melegséget sugárzó barna őzikeszemeit, miután megigazította a csuklómon a bilincset.

Meghökkentő volt a kérdés, és el kellett fojtanom a mosolygásom, mert ott, még abban a szorult helyzetben, a Gyorskocsi utcai büntetés-végrehajtási intézeti épület egyik folyosójának hideg-rideg, sápadt zöld csempékkel díszített falai között is feltűnt ennek az egész jelenetnek az abszurditása és többszörösen ironikus volta.

Hiszen én is épp ezt kérdezhetném tőle – jutott eszembe, de szerencsére visszanyeltem a mondatot.

Ez nem az a helyzet, ahol ironizálni kéne, tettem magam helyre. Teljesen olyan ez a csaj, mint Wynona Rider az Éjszaka a Földön című Jarmusch-filmben – jutott eszembe.

Agyam lázasan kutatott egy épkézláb mondat után, ami lehetőleg ne tartalmazzon cifra káromkodást, vagy a rendőrökre nézve dehonesztáló kifejezést, hiszen azok a meleg tekintetű börtönőr kollégái, akinek semmiképp sem akartam elveszíteni a jóindulatát, ha már ilyen kedvesen beszélgetést kezdeményezett, és az első pillanattól szoros kapcsolatba kerültünk – miután a bilinccsel gyakorlatilag hozzá voltam láncolva. Dolgomat az épkézláb mondat kitalálásában nehezítette nemcsak az egész éjjel tartó kálvária, amin addig átmentem az igazoltatástól a rabkocsiban való üldögéléstől a goromba hangvételű kihallgatásokig, hanem az, hogy magam sem tudtam a választ.

Tényleg, hogy a manóba kerültem én ide?

Én, a diplomás, becsületesen dolgozó értelmiségi nő, adófizető állampolgár

A törvénnyel szembeni legnagyobb kihágásom eddig az volt, hogy egyszer a Balatonon elcsórtam egy kukoricacsövet egy kukoricatábláról, de már azt is megbántam. Csak ültem ott, és tanácstalanul csóváltam a fejem. Karjaimat nem tárhattam szét, így csak fejingatással jeleztem, hogy ez az a rejtély, ami engem is válaszok nélkül hagy, és egyszersmind jelen pillanatban, 2006. október 24. hajnalán a leginkább foglalkoztat. Szóval, hogy én is ezt szeretném kérdezni: hogy kerülök én ide, kérem szépen? Hiszen nem csináltam semmit! Engedjenek ki! – üvöltöttem volna legszívesebben, patetikusan, mint egy rossz amerikai filmben.

Gondolatban visszapörgettem az eseményeket. Világos, hogy az október 23-án történteknek, az indulatok és az erőszak eszkalálódásának, a rendőri túlkapásoknak és agressziónak, valamint a barikádépítők és huligánok „áldásos” tevékenységének az előzményeit a szeptemberben kezdődő tüntetéssorozatban kell keresnünk, amit az őszödi beszéd kiszivárgása utáni népharag váltott ki közvetlenül, ám természetesen valódi társadalmi feszültségek húzódtak mögötte.

Emlékszem a legelső tüntetésre a Kossuth téren, meg az azt követőekre, a beszédekre, a szónokokra. Volt, aki felállt egy emelvényre és elszavalta saját versét, voltak vicces megszólalások, politikusok karikírozása, mások izzó hangvételű szónoklatokkal buzdítottak a miniszterelnök és a kormány leváltására vagy népszavazásra, előrehozott választások kiírására. Zászlók lengtek, tapsolt, zúgott, ritmusra skandált a tömeg.

Ez az első tüntetés békésen zajlott, a Himnusz eléneklése után szépen mindenki hazavonult.

Emlékszem a tévészékház ostromára is

Itt már elkezdődtek az összecsapások. Aznap is a Kossuth téren kezdődött a tüntetés, ám az egyik szónoklat után bemondta valaki, hogy a tüntetés a Szabadság téren folytatódik, ahol egyrészt a sokak szemében mindig is vörös posztónak számító Szovjet hősi emlékmű, másrészt a Magyar Televízió székháza állt, amely utóbbi vezetőit a függetlenség hiányával, a hatalom teljes kiszolgálásával, a tények meghamisításával és a kormány hazugságainak tolmácsolásával vádolt sok jobboldali érzésű ember. Így vált a Szabadság tér a tüntetés középpontjává és a tévészékház a népharag egyik célpontjává.

Emlékszem, aznap este volt egy pont, amikor már éreztük, hogy itt most valami több van készülőben, egyszerre sűrűbb lett a levegő. Hallottam, hogy az elöl állók egyszer csak azt kezdték el skandálni, hogy: „Ne do-bálj, ne do-bálj!” Akkor láttam csak, hogy időnként egy-egy tárgy repül, talán sörös dobozok vagy kövek, a székház kapuja és a néhány rendőr felé, akik éppen őrt álltak ott. Ezért skandálták az elöl állók, hogy „Ne do-bálj!”, hogy megfékezzék a kipattanófélben lévő feszültséget.

Mégis kipattant. Abból az estéből még a lángoló autóra emlékszem, meg arra, hogy miután bezúzta az épület kapuját a felajzott tömeg, be lehetett sétálni a székházba. Emberek jöttek-mentek benne, mint egy múzeumban, szétnéztek, aztán hümmögve kisétáltak.

Az egész nagyon ijesztő volt és szomorú, a kitört ablakok, a bezúzott ajtók, a rongálás. Ez nem volt éppen egy békés tüntetés.

Ezután, illetve ezzel párhuzamosan történt még egy másik fontos és szimbolikus epizód a Szabadság téren: a még mindig forrongó tüntetők az MTV-székház után a már említett Szovjet hősi emlékművet vették célba. Egész egyszerűen elkezdték lebontani. Benne volt ebben az 1956-os forradalomra való utalás is, amikor a szovjet jelképeket eltávolították – köztük erről az emlékműről is a – vörös csillagot. Azon a napon a székház ostroma után, sokan hurcoltak haza köveket emlékbe a lebontott emlékműről.

Ezután az élmény után óvatosabban indultam el otthonról, bárhova is mentem, ugyanakkor békés megmozdulásokon továbbra is szívesen vettem részt.

Ami október 23-án történt, arra sajnos nincs jobb kifejezés, mint hogy a világ szégyene.

Miközben a Föld minden tájáról érkeztek vezető politikusok, hogy velünk ünnepeljék a magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját, és a magyar kormánypárti vezetők jogállamiságról, a demokrácia ünnepéről szónokoltak, estére a rendőrök a cseppet sem békés tüntetést könnygázzal, gumilövedékkel próbálták meg eloszlatni. 

Szóval csak ültem ott, és néztem hol a cipőfűző nélküli cipőm orrát, hol a bilincs másik végén „Wynona Ridert”, hol a folyosó végén nyitva hagyott ajtón beszűrődő hajnali fényt, és ráztam a fejem, hogy „nem, nem tudom, fogalmam sincs, miért vagyok én itt”.

A Szabadság-híd lábánál egy pubban sörözgettem egy barátommal. A hazafelé tartó úton minden ok nélkül egyszer csak igazoltatás után begyűjtöttek, rabkocsiba vetettek, azóta itt vagyok – nyögtem ki végül.

Wynona továbbra is meleg tekintettel, de rezzenéstelenül nézett. Arckifejezése nem árult el semmit. Itt biztos mindig mindenki ártatlan, már hozzá van szokva. Aztán a hosszú várakozás során sokat beszélgettünk.

Évekkel később rehabilitáltak, némi kártérítést is kaptam jogellenes fogva tartásért.

Nem kívánom senkinek, hogy egy ilyen élményen átmenjen, a megaláztatást, a durvaságot, hogy súlyos bűncselekmény elkövetésével vádolják igaztalanul, amely mint egy Damoklész kardja ott lebegett a fejem fölött hosszú hónapokig, mígnem ejtették a vádat.

Elindult egy lavina

Ugyanakkor meg kell valljam, hogy ennek az estének a története olyan külső és belső események sorát indította el, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Mondhatni, egyfajta fordulópont volt. Mivel a kihallgatások még másnap is eltartottak, munkahelyemről való „gyanús” távolmaradásom után pár héttel – mondvacsinált okokkal – elbocsátottak. Néhány hónappal később külföldre költöztem, és azóta is Olaszországban élek. Nem tudom, mi lett volna, ha aznap otthon maradok. Valószínűleg az nem is én lettem volna, hiszen október 23-a fontos ünnep volt számomra, nem maradhattam otthon.

Így volt, így lett. De ez csak a külső szemlélő számára tetten érhető változás.

Belülről egy olyan nyughatatlanságot, jó értelemben vett lázadást, forró lázat indukáltak bennem ezek az események, ami nem hagyta többé, hogy mások határozzák meg, mi az én utam, mi az én célom, mik az értékeim, hogy mi a fontos, és hogyan szeretnék élni.

Magam indultam a nyomába. Persze ezt akkor, abban a furcsa pillanatban, 12 évvel ezelőtt a Gyorskocsi utca hideg folyosóján nem tudhattam.

Néztem a nyitva hagyott ajtót a folyosó végén, ahol a kinti világ fényei szűrődtek be, és kérdeztem „Wynonát”, ha már ilyen jóban lettünk, és hajnalig beszélgettünk, hogy a folyosó végén az ajtó miért olyan kicsi, hogy csak egy törpe fér ki rajta. Azt felelte, nem tudja. Neki ez még sohasem tűnt fel, és még sosem kérdezte ezt senkitől…

 Szentgyörgyi Júlia

Kiemelt kép: Egy tüntető az utcán magyar zászlóval 2006. október 23-án Budapesten – Forrás: Getty Images/Sean Gallup