Viszket, feszít, kapar, mar. Csupa kellemetlen érzés, ami olykor minden különösebb ok nélkül hatalmába kerít. Rossz napokon, amikor semmi sem jó. Amikor csak a világból való kirohanás vagy az ordítva bömbölés segít. Vagyis csak segítene. Mert szar lábakkal a futásnak lőttek, az ordítva bömbölés esetében pedig elég furcsán néznének a szomszédok a konszolidált, háromgyerekes anyára. Aki ugye én vagyok. És akinek néha totál elege van az összes, századszorra kirakott puzzle-ból, ezredszerre elmondott mondókából, szülőikből, morzsákból, ruhahajtogatásból, szóval kábé mindenből. Megtenné egy szolid kis bőgés is. Ha nem menne olyan nehezen. De nekem, akinek a férje azt mondta az első gyerek születésénél a szülőszobán, hogy olyan, mint a csaj a Holidayben  – aka Cameron Diaz –, nem megy parancsszóra. Pedig tudom, hogy jólesne és megkönnyebbülnék.

Így felmegyek a hálóba ágyneműt húzni, hátha ott magamban megindulnak a könnyek. Hasra vágódom az ágyon, de semmi. Elkezdem pörgetni a YouTube-ot, „bőgős” zene után keresgélve. Nem jó, ez sem, ez sem. Mígnem ráakadok a Pink Floydtól a Wish you were here című dalra. A könnyek pedig jönnek. Kiszakad belőlem minden elfojtott, elnyomott, lenyelt fájdalom. Nem a gyerekeim, nem a férjem, nem egy volt szerelmem, hanem az apám jut eszembe.

Az apám, aki szerencsére még él, és elérhető és végre sok-sok év után, immár nagypapai szerepben újra közel került hozzám. Vagyis közelebb.

Mert mint a mágnes két azonos pólusa, úgy taszítottuk mi mindig egymást. Talán mindkettőnket megijesztett, hogy létezhet egy másik ember, aki ennyire hasonlít saját magunkra.

Ő az, aki miatt filmmániás lettem, mert kisiskolás korom óta faggatott, melyik színészt hogyan hívják és milyen filmben szerepelt. Ő az, aki megtanított, hogy Deep Purple-t csak becsukott szemmel érdemes hallgatni.

Sérültek vagyunk mindketten, persze én részben éppen miatta, de nem hibáztatom ezért, hiszen más generáció és az előtte lévő minták sem voltak a legjobbak. A maga módján mindig éreztette velem, hogy szeret, és ez nekem elég volt. Ahogy idősebb leszek, úgy látom egyre inkább, mennyire hasonlítunk. A humorunk, és hogy nehezen engedjük közel magunkhoz az embereket, nehezen mutatjuk ki az érzelmeinket.

A tettekben hiszünk a szavak helyett, mert azok nem hazudnak. Két ütött-kopott, sebekkel teli lélek.

A mai napig nem tudom még igazán, ki vagyok valójában. Voltam sok minden. A stréber. A furcsa. A tanárok kedvence. A csámpás. Az aranyos. A tesiből felmentett. Az, akire vigyázni kell. Az, aki száz darab ötöst szerez magyarból. Aki folyton költözik. Az, aki nem megy egyetemre. Az, aki sír, mikor a többiek megtudják, bejutottak. Most pedig házas vagyok és háromgyerekes anya. Aki teszi, sőt élvezi a dolgát. Legtöbbször. Amikor pedig néha elfogyok, és nagyon nem tudom, ki vagyok; eszembe jut, hogy elsősorban az apám lánya vagyok.

Lampert Zsanett