Mitől lesz a szabad élet rabszolgaság? – 7 kényszerből munkahalmozó nő
Érettségi óta dolgozom, és szinte alig volt olyan időszak, amikor ne lett volna legalább még egy mellékállásom a főállás mellett. Az akkori magyarázatom persze nagyon is kézenfekvő: „fiatal voltam, kellett a pénz”. Csakhogy „úgy maradtam”, máig is érzékenyen érintené a családi kasszánkat, ha nem lennének „mellékesek”. Ha körbenézek, azt látom, bizony meglehetősen sokan élnek így. Mert bár már nem vagyunk annyira fiatalok, de még mindig kell a pénz. Vagy nem csak az motivál? Kocsis Noémi riportja.
–
Dóra hajnaltól éjszakáig nyomta
Dórának egy halmozottan sérült nagykorú és egy kisiskolás fia van, régóta egyedül neveli őket, most egy kistelepülésen élnek, de gyakran költöznek, mindig oda, ahol munka, megélhetés, lehetőség van. Az amúgy gyereklány méretű negyvenes Dóra nem is régen még hajnali kettőtől háromig újságot hordott ki, négytől-hatig szórólapozott, majd takarított egy postán, ahol reggel nyolcra végeznie kellett. Napközben főállású ápolóként fejlesztőterápiás foglalkozásokra, orvosi kontrollra, laborba hordta a fiát, esténként pedig még végigtakarította egy hét emeletes irodaház három szintjét. Öt évig élt így, utána megint költöztek, most „csupán” egy mellékállása van a főtevékenysége mellett.
Anna heti hét napot dolgozik
Anna még nincs harminc, napirendje mégis nagyon hasonló, mint Dóráé. Az angol szakon végzett lány jelenleg négy különböző munkakörben áll helyt – bár épp most mondott fel az egyetem tanulmányi osztályán a szánalmasan alacsony fizetés miatt. Ám reggel és este folyamatosan tanít, vannak fordítási munkái, ezen kívül egy szórakozóhelyen énekel, és – a nyelvtudását kamatoztatva – külföldi vendégeket kísérget.
Mindez együtt a hét valamennyi napját és napszakát lefoglalja, reggel hattól este kilencig. A szép arcú, karakteres, humoros és vonzó Anna pedig nem is titkolja, hogy amúgy sehova és senkivel sem jár.
Mikor sajnálkozásomat fejezem ki, ő visszakozik: jól elvan azzal, ahogy a világát most éli, úgyhogy ne szánjam.
Anikó könyvesboltban dolgozik… és takarít
„Én nem is értem, simán egyetlen munkahelyből hogy tud valaki megélni manapság, ha családja van” – ezt már Anikó fogalmazza meg, hozzátéve: egyedülálló, albérletben élő nőként is mindennapos egyensúlyozásra van szüksége, hogy ne boruljon körülötte anyagilag minden. Korábban évekig Ausztriában élt, takarított, és amikor hazajött, rögtön adódott az ötlet, hogy itthon is ebből egészítse ki a könyvesbolti dolgozóként szerzett jövedelmét. Bár a boltban 9-19 óra között dolgozik, sokszor hétvégén is, de a munkarendet a többiekkel úgy tudják alakítani, hogy egy emberre 16-17 nap jusson egy hónapban. A többi napon Anikó három helyre takarítani jár – az egyik fix, rendesen fizető családnál a hatórás munkáért tízezer forintot kap. Kérdésemre, mi lenne, ha valamelyik megbízását elveszítené, tömören reagál:
„Éhhalál. Amúgy én nem vagyok elkeseredve, el lehet így bűvészkedni évekig. Csak nem szabad belegondolni, mi lesz, ha lever valami fránya betegség a lábamról. Mert akkor vége a mutatványnak.”
Mariann az unokáit segíti
Szintén a takarítás segít talpon maradi az ötvenes Mariannak, akinek a gazdasági válság eredményeképpen megszűnt a munkahelye. Igaz, a főnöke együttműködő volt, amikor az alacsony fizetés mellé éppen ő ajánlott Mariannak kiegészítésként néhány potenciális privát munkaadót – a több bér helyett, persze… Mariannék belekezdtek egy családi vállalkozásba, mellette jó megoldásnak bizonyult a takarítás. Az egyébként agilis, talpraesett nő azt mondja, bár a hagyományos munkaerőpiacra visszakapaszkodási esélyt már nem nagyon lát, ő még könnyebb helyzetben van a családot eltartóknál. Két felnőtt lánya kirepült, így az unokák segítésén túl leginkább maga miatt aggódhatna anyagilag. De ő nem az a típus, és szerinte
a jó a logisztika a titka mindennek.
„Viszont ha lazítasz, borul a rendszer. Ezért, hogy mindenkinek kedvére tegyek, magamat adtam egyre lejjebb. Ma már nem tenném, mert nagy árat fizettem érte. Az egészségemet. Mindenkinek azt mondom tehát, készítsen listát arról, mi az, amit feltétlenül meg kell csinálni akkor is, ha közben az ember állva alszik el – és mik azok, amik ráérnek? És amiket más is meg tud csinálni? Ez nagyon fontos lesz egy idő után, de sajnos sokan későn jönnek rá. Pedig, ha hajszolod magadat és kidőlsz a sorból, ki fog a helyedre állni?”
Gyöngyi a gyerekei egyetemi tanulmányait finanszírozza
Ő azok közé tartozik, akiket a puszta létfenntartáson túl inkább a plusz dolgok megteremtése motivált a másod-, majd harmadállások vállalásakor. Ilyen költséges „úri huncutság” például a gyerekei egyetemi tanulmányainak finanszírozása. Az először az állami egészségügyben, röntgenosztályon dolgozó nőt 2015-ben folyamatosan csábítgatták az egyre erősödő magánintézményekből, végül a vonzó bérígéretnek és az újabb megkereséseknek már nem akart ellenállni, szakmai szempontból sem. Most főállású alkalmazott és vállalkozó is; míg az első kötelező futószalag, a másik kihívás, szerelem, feltöltődés. A magánegészségügyben ugyanis elég időt tud fordítani azok ellátására, akikért tulajdonképpen ezt a hivatást választotta.
„Igen, sokat dolgozom, az átlag a heti 70 óra, de volt már 100 is összesen, a három munkahelyen – decemberben pedig bizony havi 285 órákat számoltam össze… És persze ennek ára van, mert az alváson kívül gyakorlatilag nem csinálok semmit. Próbálom tartani az egyensúlyt, hogy ne purcanjak ki.
Kicsit segít, hogy látom a konkrét határidőt – mert addig tervezem így a mostani életemet, amíg a legkisebb is végez az egyetemmel. Nem mostanában lesz, szeptemberben kezdte…”
Marcsi is a céljai miatt vállal pluszokat
„Hogy kerültem bele? »Akarsz géemkázni?« – kérdezték 19 éves koromban. »Mi az a géemká?« – kérdeztem vissza. »Pénz!« Úgyhogy attól fogva mindig csináltam: a hivatalos műszaki rajzolás mellett másoknak pénzért maszekban, majd az informatikai munkám mellett szintén. Aztán lett egy meglehetősen költség- és időigényes hobbi-szerelmem (fotózom) és mivel e téren is állandóan vannak céljaim, tovább szeretnék lépni, kell a plusz pénz. Ha a mellékesek manapság kiesnének, nyugodt lennék és stresszmentes. És persze még csóróbb!”
Márta, az aktív nyugdíjas
Abban pedig, hogy a pozitív szemléletmód szerint több lábon állás, hétköznapiasan szólva többfelé szakadás nem ér véget az ember társadalombiztosítási szempontból aktív éveivel, Márta példája erősített meg.
„Kezdem azzal, hogy 65 éves vagyok, három éve nyugdíjas, hetvenezer forint ellátással, ami semmire sem elég. De sosem voltam az a nyugodtan üldögélő típus, ezért is dolgozom most főállásban konyhai kisegítőként. Mellette felkérésre fesztiválokra, rendezvényekre szoktam főzni, és egy kis irodában is takarítok. Ha pedig ez nem elég, rendszeresen vállalok karitatív tevékenységeket, társadalmi megbízatásokat, most például, a választások alkalmával póttagja leszek egy szavazatszámláló bizottságnak. Albérletben élek, muszáj dolgoznom, de nem akarok panaszkodni. A konyhán rendesen megfizetnek, enni is kapok havonta 15-16 napon át, amikor dolgozom. Igaz, ezeken a napokon viszont reggel kilenctől este tízig ott vagyok…”
A férfiak is ezerféle ok miatt szakadnak százfelé
Hogy a többfelé szakadás nem gender-, és nem korfüggő, azt a hasonló munkarendjüket, időbeosztásukat soroló férfiismerőseim bizonyítják – a háttérben a pici gyerekkel éppen gyesen lévő feleséggel, lakáshitel-törlesztéssel, vagy egyszerűen azzal a ténnyel, hogy a leépítéseknek köszönhetően ők is két ember munkáját végzik főállásban.
Üvegplafon?
Sajnos így állunk manapság…
Ami az üvegplafont illeti, ha fizetések tekintetében bizonyos esetekben csak súroljuk is, a bevállalt meló mennyisége/száma tekintetében a határ már tényleg a csillagos ég.
És sajnos közben senki sem teszi fel a kérdést, hogy a három-négy-ötfelé szakadt munkavállaló mögött akkor hol is van a nő/férfi, és uram bocsá: az ember?
Kocsis Noémi
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/diego_cervo