–

(Lélek)gyilkos viszony

Egyetlen erős analógiára jöttem rá ez alatt az idő alatt, ami minden helyzetre tökéletesen kivetíthető, számomra pedig kecsegtető, amennyiben valóban az vagyok, akinek ismerem magam. A cigivel, a nikotinnal, a mozdulatokkal, a megszokásokkal szerintem pont az a helyzet, mint amikor valaki olyan romboló szerelmi viszonyba keveredik, amelytől függővé válik. Az elején nem látja a lényeget, észre sem veszi az utat lefelé, belesodródik egy – az önálló akaratát lassan kinyíró, de – fergetegesnek induló, felszabadító kapcsolatba valakivel, akinek az ő lelke, érzelmei, egészsége az égvilágon semmit-, vagy nem igazán sokat jelent. Ez persze nem derül ki hosszú ideig, mert ott a vágy, ott a kaland, ott a kémia, a mindent felülíró jóérzés az együtt töltött idő során.

Aztán kezd a köd felszállni, és két dolgot vesz észre az emberünk: hogy függeni kezdett valakitől (itt persze valamitől), aki (itt ami) – és ez a másik nagy felismerés – semmilyen módon nem érdemes sem az idejére, sem a testére, sem a lelkére, semmire.

De ilyenkor már késő, mert ott van a kis szörny, amit függésnek neveznek, meg ott vannak a ködben eltöltött pillanatok, melyek visszatekintve hamisan kiemeltnek, fontosnak tűntek.

Csak hát, már benne van az ember a csapdában és elkezdi keresni az egyre ritkuló jó pillanatokat, érzéseket. Aztán elérkezik az a stáció, amikor be akarja – és ideig-óráig be is tudja – bizonyítani magának, hogy ő irányít, nem függ, lemondja a találkozókat, isteni jó érzés tölti el pár napig, hogy „milyen könnyen megy ez, nem is nehéz”…

Mindaddig, amíg el nem kezd rettenetesen hiányozni az, amit szépnek és jónak látott, meg persze az ember (vagy valami), akitől (vagy amitől) ezt megkapta.

Folytatódnak a próbálkozások, a lemondások, a hiány, az újra egymásratalálás, aztán az erőfitogtatás, de végül mindig ugyanoda jut vissza, de inkább még lejjebb – legalábbis a saját szemében.

Rendszerint ilyenkor jön az igazi szembenézés, amikor már tisztán lát, megfogalmazza magának és a másiknak is, hogy ez nem jó, elmondja egyszer, elmondja kétszer, elmondja százszor, de valami még mindig nem ereszti, a másik fél fogva tartja. Azaz, azt hiszem, hogy ilyenkor nem a másik fél a fontos, hanem a már teljesen önbizalom nélküli ember pánikja.

Igen, pánik, rettegés, félelem: tudja, hogy örökre le kell zárni, soha többet vissza sem nézni, de akkor mi marad neki?

Egyedül marad, gyengén, szorongva egy folyamatos hiánnyal, és az élet így elképzelhetetlennek tűnik.

Felismerés

Ugye, érthető, hogy arra jöttem rá ez alatt a szűk egy hónap alatt, hogy mindez számomra így volt a cigivel, és most éppen a pánikolós szakasznál tartok? Ugyanezek a lelki tusák, kompromisszumok, hátat fordítások, harcok zajlottak bennem. A reggeleket szinte soha nem tudtam megúszni: a kávé-cigi duó sajnos többször kezdett velem napot, mint nem. Utána könnyebb volt nem rágyújtani, elégedett is voltam, büszke is, és amikor jött a hiányérzet, elkezdtem valamit csinálni, eléggé turbóban tudok már pultot mosni, mosogatni, teregetni, hajtogatni, takarítani, sétálni, hegyet mászni stb., de olyasmit nem, amihez nyugodtan kell ülni, és gondolkodni. Ezeket a periódusokat rendszerint alvással próbáltam semlegesíteni – vagy persze végül rágyújtottam.

Érdekes, hogy mennyit jár az ember fejében a cigi, amikor nem gyújthat rá,

és majdnem minden, tudatosnak mondható rágyújtást megelőzően milyen erős a félelemérzet, hogy „soha többet nem szabad”. Valahogy ezt élem meg a legnehezebben. Rosszabb, mint maga a nikotinhiány, ami nálam egyszerre kaparja az agyam, ürességérzést okoz a gyomromban, de a legnagyobb feszültséget a „soha többé” gondolata adja. Sokszor simán legyőztem ezt, de többször pánikoltam, pánikolok tőle, és nem kínzom magam, rágyújtok. Amennyit elértem ezeken az önismereti lépéseken kívül, az csupán annyi, hogy feleannyira erős cigit, és körülbelül feleannyit szívok, mint amikor nekikezdtem. Persze voltak ennél sokkal dicsőségesebb napok, de én csupán napi egy szál elszívását sem tartom annak, mint ahogy a gyilkos vagy halott kapcsolatokban egy találkozás is fenntartja a függőséget, ugyebár.

A nyilvánosság ereje és hatása

Azt hittem, hogy jót fog tenni a nyilvánosság, a biztatás és a törődés majd energiát ad, meg hogy nem akarok „szégyenben maradni”, „megbukni”. Ebben is tévedtem, többszörösen. Minden támogató és kedves szó, kérdés, aggódás természetesen jóleső, de mindig visszatereli a gondolataimat a cigihez. Ez is kicsit olyan, mint amikor valakit el akarsz felejteni, nem akarsz róla beszélni, és ha szóba kerül, akkor sokkal nagyobb a belső küzdelem.

A másik tévedésem az volt, hogy másoknak szeretnék megfelelni: én magamnak akarok jót, és csak nagyon kevés embernek a véleménye vagy öröme számít az esetleges leszokásommal kapcsolatban.

Jó hírem a végére – átkattanás

Ismerem magam, és a fenti analógiát is helyesnek tartom, mert a már gyilkos vagy unalmas, kiürült kapcsolataimban is – előbb vagy utóbb, de – mindig eljött a pillanat, amit egyszerűen csak átkattanásnak hívok. Onnantól kezdve már képtelen voltam úgy nézni azokat az embereket, akikről azt hittem, hogy soha nem szabadulok a kötelékükből, mint akár egy nappal azelőtt. Azóta sem hiányoznak: van, akire szeretettel gondolok, van, akire meg szinte semlegesen.

De a lényeg, hogy a bukdácsolásomat végig kellett ehhez csinálnom, hogy egyszer csak az agyam is eldöntse: itt a vége.

Most ugyanígy, tudatosan bukdácsolok tovább, és várom a kattanásomat… meg a szakértő válaszát persze.

 Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/max-kegfire