Minden háztartásban előfordul a pazarlás

Persze nem akarok szemellenzős lenni: néhanapján nálunk is előfordul, hogy elfeledkezünk pár zsemléről, vagy túlméretezem a főtt tésztát. Az is előfordul, hogy a gyerek suttyomban becsempészi a szemetesbe az előző reggel neki csomagolt szendvicset, amit „elfelejtett” megenni. (Arról nem is beszélve, amikor kiderül, hogy az iskolai ebédet sem ette meg, mert állítólag moslékszínű volt. Szerintem ment is a moslékba.) Igen, sajnos mi is szoktunk ételt kidobni. Nem vagyok büszke rá, sőt – de most már igyekszem egyre tudatosabban odafigyelni erre. Viszont amikor körbekérdeztem az ismerőseimet, meglepődtem: szinte senki sem dob ki élelmiszert a környezetemben. Egy gyermektelen, harmincas ismerősöm privátban egyesen azt írta, ő a kezét törné le annak, aki kenyeret mer kihajítani.

„Soha semmi felesleget nem veszek, mert utálnám kidobni. Csak annyit főzök, amennyi el is fogy. Csak akkor dobom ki, ha már csúszik-mászik” – sorjáztak a visszajelzések.

Szóval a végére ketten maradtunk egy ismerőssel „pazarló bolygógyilkosnak”, mert ő is bevallotta, hogy folyton túlméretezi a családi ebédeket, és nagyon kicsi a fagyasztója. Úgy tűnik, mindenki más megoldja. Szuper! De a tények nyomán még mindig ott a kérdés: mégis honnan ered az az évi kétmillió tonna élelmiszer, ami a kukákba kerül? És ha elvben csak a multik dobják ki az el nem adott élelmiszert, akkor miért találok kilós kenyereket meg egész tálca krémeseket néha a saját társasházi hulladékgyűjtőnkben?

Praktikus megoldások

Persze van számos hasznos ötlet a megelőzésre és a megoldásra, gyakorló háziasszonyok kívülről tudják: fagyaszd-daráld le, add tovább. Van ismerősöm, aki egyszerűen elajándékozta a nagyobb hűtőjét, és vett egy kicsit – igaz, vendégség idején, meg ünnepekkor szívja a fogát, hova tegye a sörszállítmányt, de megoldja. A vendégeknek pedig nincs nagy trakta, már elfogadták (és nem is azért mennek…).  Van, akinél a háziállat oldja meg a maradékok kérdését, másoknál a nagy étvágyú kamasz. Sokan vannak a rutinos transzformálók: pörköltből ledarálva rakott, rakottból szétválasztva saláta, salátából felturbózva köret, köretből bepanírozva fasírt, és így tovább. Vannak az összehasonlítók, akik naponta látják, hogy a világ más tájain sem rózsás a helyzet. Zsuzsi például, egy kis angliai faluban él, ahol rendszeresen forog a gyomra az élelempazarlástól. Küldött egy fotót, miket szed ki a helyi kisbolt mögötti tárolókból: több kiló tökéletes banán, tucatnyi becsomagolt kenyér, előre adagolt készételek, zöldségek, húsfélék, valóban elképesztő mennyiségben.

Fotó: Török Zsuzsanna
Fotó: Török Zsuzsanna

Vannak a nagyik: ne tudd meg soha, a háború alatt, a nagy válságok idején milyen volt a helyzet! (Ilyen volt az én nagymamám is, akinél késélnyi vaj, üveg aljára száradt szilvalekvár, apró kenyérvég sem mehetett pocsékba, amit az unokák napközben a tányér szélén hagytak, azt elfogyasztotta este egyedül a konyhában ő maga.)

A tudatosak

Vannak a már egyetemistaként is tudatosak: mint például a bölcsész Janka, aki miután megfigyelte, a campus menzáján mindennap másfélszer annyit pakolnak a tányérokra, de a mennyiségek fele megy is utána a szemétbe, elkezdett éthordóval megjelenni ebédtájban.

Ma már nyugodt szívvel pakolja el vacsorára a fele mennyiséget az ételhordóba, de mint mondja, követője egyelőre nem nagyon akadt, pedig igazán trendi lehetne meghonosítani az egyetemista ételhordozást…

Vannak, akiket „úgy neveltek” – ilyen például az egyedülálló értelmiségi Gina. Ő hétköznap a városban lakik és dolgozik, szombaton indul falun élő szüleihez – kajás cekkerekkel utazik a buszon.  A „kislányom, nehogy kidobj bármit is, inkább hozd haza!” intelem számára nem unalmas, mert maga is utál pazarolni.

Vannak az utolsó morzsát is felhasználók, mint például az alig háromszáz lelkes településen élő Judit. Boltjuk nincs, hetente vásárolnak be a kilométerekre lévő kisvárosban. Mint mondja, ami a főzések maradékából már a komposztba sem mehet, meg a macska, kutya sem ette meg, azt rissz-rossz edényben a teraszra teszi, mert az erdőből mások is járnak hozzájuk túlélni. Nyest, borz, róka, sündisznó lakomázik télen a már senkinek sem kellő maradékból, a szemétbe mondhatni egy fél párizsihéj sem kerül.

Vannak a „számolósak”: Attila pontos mennyiségeket vesz a főzéshez, már rutinosnak számít a kalkulálásban, kapásból tudja, miből menyi kell egy személyre, mennyi kettőre. A kalkulálóknak mindig vannak dobozkészleteik, amelyekben egyadagos, kétadagos porciókat tárolnak, és kapnak elő szükség esetén.

Vannak a kajacserélők: Andrea például rendszeresen arra ér haza, hogy a kerítésen stanicli vacsora lóg, vagy a szomszédasszony átkurjant, kész az étel, át lehet fáradni. A szívesség náluk természetesen oda-vissza jár, különösebb megbeszélés nélkül, évek óta. Vannak az adományozók, az Enni adok- enni kapok lakótelepi ételdobozba porciózók, mifelénk is egyre többen. Egy ismerősöm segítő egyesületet vezet, rendszeresen a helyi multik nyakára jár, és elhozza a felesleget, de kis kapacitású szervezet lévén például a legutóbbi szenteste előtti délután már ők sem tudták megoldani, hogy eljusson a címzettekhez az áruház által - sajnos csak zárás előtt, gyakorlatilag az utolsó órában felajánlott két tonna friss hús és hal. És vannak az utcai szemetesre higiénikusan kipakolók, mint jómagam – akit az írás elején említett bejglis eset persze nem rettenthet el, hogy a továbbiakban sem a kommunálisba, hanem mellé rakja ki a másnak még simán elfogyasztható falatokat.

Fotó: Török Zsuzsanna
Fotó: Török Zsuzsanna

Magyar Élelmiszerbank

Öt és fél kilométer hosszan kanyaroghatnának azok a kamionok, amelyekre az a 9300 tonna élelmiszer férne rá, amit sikerült 2017-ben megmenteni, a 13 éve működő Magyar Élelmiszerbank Egyesület szervezőmunkájának köszönhetően.

Pékáru, gyümölcs, hús, készétel – mindenféle árut megtalálunk ebben a hatalmas mennyiségben, tetemes részét sikerült rászorulókhoz eljuttatni. Persze ez az étel nem az utcai kukákból érkezik, hanem gyártóktól és forgalmazóktól. Az utcai szemetesbe kerülő, még felhasználható ételmennyiséget – éves szinten – megbecsülni is nehéz lenne. De a sok ezernyi tonna elpazarolt étel, mint tény, még szégyenteljesebb annak tükrében, hogy a Földön gond nélkül megtermelnek annyi élelmet, amely a bolygó valamennyi lakójának elegendő lenne, és mint tudjuk, mégis százmilliós nagyságrendben éheznek emberek.

Kocsis Noémi