1. Kriszta – Lurexgarbó, mikrofon és Máté Péter

Helyszín: apám hatvanadik születésnapja. Kaposvár. Nagyjából harminc-negyven meghívott vendég, különterem, sültes tálak, folyó bor, háromszemélyes szinti-zenekar. Isteni hangulat. Késő estére a társaság a csúcson, mindenki szeret mindenkit. Apám a mikrofonhoz penderül, és belekezd a kedvenc Máté Péter nótájába… fergeteges siker. Aztán: semmi. 
Fogalmam sincs, mi történt, mikor, miért és hogyan, de a következő képem az, hogy én állok a mikrofon mögött, és éneklem a kedvenc Máté Péter dalomat, amelynek sem a szövegét, sem a dallamát nem tudom. De legalább a ritmusát sem. Viszont határozott és asszertív énekes vagyok, lelkesen hajlítgatok, még Caramel is megirigyelné, esküszöm. A poharak megállnak a levegőben, az öcsém feje lila a röhögéstől, apám a könnyeit morzsolgatja, de nem örömében. A dal hosszú és szomorú. De egyszer (szerencsére) véget ér, mint „a lázas ifjúság”.

Szánalomtaps kísér, amíg megsemmisülve kullogok vissza a helyemre.

Egyetlenegy dolog vigasztal: meseszép arany lurexgarbó van rajtam, amelyen – mint utólag kiderül –, egy ötcentis lyuk éktelenkedik a varrás mentén a hónaljában. De ezt már csak akkor veszem észre, amikor apám vigasztalásból átölel. Istenem, hát egyszer élünk, nem?

2. Adri – Karády-dalok első randira

Egy-egy jól sikerült buli hevében előfordul, hogy kirobban belőlem a táncosnő-mikrofonbálvány. Illetve, én úgy gondolom, hogy kirobban, és mindenkit lenyűgöz, a valóság ezzel szemben az, hogy

kábé annyira vagyok dögös ilyenkor, mint egy vécésnéni, amikor ültében betintázik, és utána dünnyögve-dülöngélve takarítja a klotyót.

De ez engem cseppet sem érdekel, én ilyenkor állati boldog tudok lenni – mások meg nagyon rémültek, amikor kijön belőlem a Karády. Ami a Krisztának Máté Péter, na, az nekem a dívák dívája. Egyik kedves emlékem (az elmesélhetők közül), hogy Robit (aki azóta Adri férje – a szerk.) kapcsolatunk hajnalán elvittem egy buliba. Egy nyilvános szórakozóhelyre, ahol ő, aki absztinens, és nem kifejezetten partiarc (enyhén szólva), az asztalnál próbált kulturáltan társalogni valakivel, miközben én a barátaim feje fölött az asztal tetején táncoltam. Robi meg fél szemmel figyelt rám (és röhögött), hogy legalább ne zuhanjak le a „színpadról”. Mivel még reggel is ott találtam magam mellett, sőt maradt reggelire is, eszembe villant, hogy talán ez a kapcsolat működni fog. Ha ezt kibírta, sőt tulajdonképpen mulatságosnak és szexinek találta (bár egyik se volt szerintem), akkor bármit túlélünk majd.

3. Lilla – Tévedések vígjátéka

Nem is tudom, melyiket sztorimat válasszam, amiért ég az arcom… na, jó, mondjuk, ezt: egyszer egy barátnőm elküldött maga helyett egy workshopra, mert neki nem volt kedve részt venni rajta. Azt ígérték, hogy seperc alatt megtanulunk szuperhipszter weblapot fejleszteni egy blogból. Amikor megérkeztem a céghez, nagyon tetszett, hogy mindenki milyen udvarias – bocs a kifejezésért – teljes seggnyalás ment. Gondoltam is magamban, hogy többet kéne ilyen workshopokra járni, jót tesz az önbizalmamnak. Aztán leültünk hárman egy asztalhoz, és elkezdtük a „tanulást”. Szabadkoztam, hogy még új vagyok, szóval lehet, hogy lassan veszem fel a fonalat. Aztán körülbelül egy órányi protokollszöveg és félórányi „tananyag” után közölték velem, hogy Miklós, a főnököm késik. Na, ekkor elkezdtem gyanakodni, hogy rossz helyen járok. Hamarosan kiderült, hogy tényleg így van; nem tanfolyamon voltam, hanem beültem egy átvételre. Azaz én voltam az ügyfél, aki megnézi, hogy mit kapott a pénzéért, és hogy áll a kész honlap. Ekkor azonban már túl késő volt, hogy tisztázzam a helyzetet, úgyhogy… nem árultam el magam, végighallgattam őket. Három órán át ültem ott, mint megrendelő. Mondtam mindenféle szakkifejezést, hogy fenntartsam a látszatot, még javasoltam is, hogy itt-ott javítaniuk kéne, mert nem elég jó. Közben megérkezett a „senior projekt manager” is, akivel életemben először láttuk egymást.

Azt hittem, ez lesz az a pont, amikor lebukok – de nem. A jó isten tudja, miért, de még ő is tartotta magát ahhoz, hogy én vagyok a kollégája.

A sztori végén aztán nem bírtam tovább, elárultam magam, és tisztáztuk, hogy ki kicsoda. Rám pedig nem haragudtak, hanem még be is hívtak dolgozni erre a projektre, ha már ilyen jól beletanultam.

4. Dorka – Szerelem a romkocsmában

A húszas éveimet a nyiladozó budapesti romkocsma-kultúra ma már „szépemlékű” helyein, a Rác- és a Romkert közti tengelyen töltöttem. Két olyan barátnőm és állandó partnerem is akadt ebben, aki folyamatosan reménytelenül szerelmes volt valakibe, így az „éjszakai vadászatot” általában annak reményében indítottuk, hogy hátha belebotlunk a kiszemelt fickókba. Én sosem hittem benne, hogy velem a nagy dolgok az éjszakában történnek meg, ezért a bulizásokat többnyire a barátnők szerelmi életéhez való asszisztálással töltöttem. Aminek eredményeképp egy idő után mindkét barátnőm kiszemelt áldozatának az lett a fixa ideája, hogy bámulom őket – tehát szerelmes vagyok beléjük. Az egyik fickó egyszer csak előttem is termett, és kérdőre vont, hogy miért követem és bámulom (az igazsághoz hozzátartozik, hogy aznap már kémkedtem egyszer utána, mert a barátnőm épp nem ért rá, de ráállított a projektre).

Én meg erre hirtelen nem tudtam mit kinyögni, mint azt, hogy egy hamarosan készülő riporthoz gyűjtök anyagot, és ehhez keresek megszólalót.

Lehet, hogy ez most így, kiszakítva a kontextusából elég béna magyarázatnak tűnik, de akkor nagyon büszke voltam rá, mert a fiú elfogadta a válaszomat, és a továbbiakban békén hagyott. És lássatok csodát, egy-két héttel később az akkori szerkesztőm tényleg kirendelt hozzá, hogy készítsek vele interjút – így még magamat is megnyugtathattam, hogy olyan nagyot nem hazudtam. (Azt sajnos nem árulhatom el, hogy ki volt az illető…)

5. Gabi – A háromkilós súlyzók rejtélyes esete

Karácsonyra vettem a barátomnak két háromkilós súlyzót, mert egyszer megjegyezte, hogy hiába fut, a karjai mégsem elég izmosak. Eldugtam a súlyzókat a padláson, de mire eljött az ünnep, nem emlékeztem, hogy hová tettem, és három napig kerestem őket. Iszonyúan idegesített ez a helyzet, de hiába kutattam, tényleg nem voltak sehol. Végül az ajándékozás előtti estén egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettem a súlyzók megtalálására, és... képzeljétek, meglettek! Nagyon örültem, nyugtáztam a dolgot, és azzal a mozdulattal átpakoltam őket máshová, ahol majd „biztosan megtalálom” ajándékozás előtt. És úgy ahogy van, elfeledkeztem az egészről… ez volt decemberben. Pár hete aztán egy nagyobb bevásárlóközpontba tartottunk, amikor megszólalt a barátom, hogy szeretne magának venni két háromkilós súlyzót.

Dermedten néztem rá, és értetlenül kérdeztem tőle, hogy: de hát miért, amikor pont most kapott tőlem karácsonyra két ugyanilyet?!

Erre ő azt mondta, hogy tényleg nem kapott tőlem semmi ilyesmit. Szó szót követett, én pedig szép lassan kikullogtam a padlásra. Hosszan-hosszan-hosszan kerestem azt a két nyomorult súlyzót, és tényleg ott voltak! Totálisan elfeledkeztem az egészről. A barátom nagyon örült neki, én már nem annyira…

6. Borcsa – akinek egy egész novellára való van belőle

A jogász barátnőmmel tavaly nyáron lepattintottuk a gyerekeinket, és ezt megünnepelendő nem a szokásos óbudai törzshelyünkre mentünk, hanem a belvárosba. Ott végigkolibriztük az összes létező helyet. Azt érdemes tudni, hogy az anyukák alapból úgy vannak szocializálva, hogy gyorsan és hatékonyan tudjanak szórakozni, hiszen sohasem lehet tudni, mikor jön a bulika kellős közepén a telefon, hogy sürgősen haza kell menni, mert sír/hány/fosik a gyerek, vagy csak simán mama-hiánya van. Szóval, mi elég rutinosan vettük magunkhoz az örömöt, aminek következtében a barátnőm lábába éjfél körül beköltözött a bugi. Én különösebben nem rajongok a riszáért, mindig kicsit feszélyezve érzem magam, ha násztáncot kell előadni a parketten, de, mondjuk, egy idő után már nem nagyon voltak gátlásaim. Helyismeretem viszont még kevésbé, úgyhogy rögtön oda is pattantam a Gozsdu-udvar végében álló taxidrosztos macához, ajánljon egy olyan helyet, ahol a magunk fajta éltes, tisztességben megőszült hölgyek kulturáltan tudnának szórakozni. Mire a nő bemondott egy címet. Négyszer kérdeztem vissza, hogy ugye, nem valami tré talponállóba vagy szutyadékba küld el, de ő megesküdött a nagymamája nyugvó poraira, hogy ez lesz számunkra a tökéletes kikapcsolódás, kellemes zene és szofisztikált urak társasága.

Nos...

Abban a percben, hogy megérkeztünk, elhűlve néztünk körbe a dizsiben. A sátoraljaújhelyi diszkó testvérhelyére csöppentünk Budapest szívében, én nem is hittem volna, hogy ilyenek még léteznek. A törzsközönségnek több lába volt, mint foga, a nők fején olyan tupír, amit legutoljára nagyon vidéken kreált az orosz tanárnőből átképződött fodrász, a csávókon meg a legsittesebb tetkók – utólag ennek okára is fény derült. Egyszóval megérkeztünk, körbenéztünk, és hamar ráébredtünk, hogy itt aztán az égvilágon senki nem fog minket felismerni, szóval azt csinálhatunk, amit csak akarunk, sőt, még aztabbat. Szerencsére a zenei lista is remekül passzolt a helyhez, az összes klasszik diszkó slágert lenyomták, úgyhogy nekem sem okozott gondot táncra perdülni. Nagyon nagyot zúztunk, eszméletlen jól mulattunk a körülmények ellenére – vagy talán pont azért. 

Aztán az lett a sztori, és az este vége is, hogy a bárpult mellett szóba elegyedtünk az egyik helyi csókával, akiről rövid úton kiderült, hogy amúgy börtönőrként dolgozik, és előszeretettel vezeti le a napi feszültségét a rábízott őrizeteseken.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztük, mára már épp eleget szórakoztunk, és mindketten hazakúsztunk a gyerekeink mellé a békés családi fészekbe...

Na, és akkor most már tényleg ti jöttök.