Hol az igazság?

Valószínűleg voltatok már olyan helyzetben, amikor ti magatok, vagy a másik fél vélt vagy valós igazának bizonygatása átszínezte az egész találkozást. Gyakorlatilag bármilyen témában képesek vagyunk az igazság harcosává válni. Sokszor így válnak hétköznapi helyzetek szakítópróbává. Legyen szó párkapcsolati-, baráti- vagy testvéri kapcsolatról. 

Nálam van az igazság egy szelete, amiben benne van a múltam, a jelenem. Épülhet hitre, tényre, tapasztalatra, a szüleim tapasztalatára, egy hiteles ember véleményére, bármire. Jönnek az örömök, a fájdalmak, sikerek, kudarcok, sok-sok dolgot megtapasztalunk. Elkezdünk írni egy „könyvecskét”, amiben a saját gondolataink, értékeink, igazságaink szerepelnek. Vérmérséklettől függően kinél hamarabb, kinél később lesz egy útmutató, ami alapján tájékozódik, döntést hoz, véleményez. Az adott helyzetben nem is vagyunk tisztában ezekkel.

Valahol ott csúszik el a dolog, amikor az igazság kapaszkodóvá válik.

Amikor valaki nem tud, vagy nem akar azzal találkozni, hogy az ő igaza nem biztos, hogy az abszolút igazság. Ez jöhet otthonról is: azt tanultuk, hogy „a szülőknek, tanároknak is mindig igaza van”. Sokszor indoklás nélkül kapjuk meg ezt, így nem nehéz elsajátítani ezt a hozzáállást.

Fakadhat a korszellemből is, hiszen a „nem tudom” nem elfogadható válasz. Pedig gyakran ez lenne a legőszintébb válasz egy-egy kérdésre, de ezt nehéz bevallani magunknak. Mi az, hogy „nem tudom”? Mi az, hogy nincs véleményem valamiről?

Sokszor van véleményünk olyan dolgokról is, aminek nem vagyunk a szakértői. Minél inkább szakértőkké kezdünk válni, annál inkább látjuk, hogy mit nem tudunk, illetve, hogy az adott téma mennyire sokszínű, több nézőpontú. De miért ragaszkodunk ennyire az igazunkhoz?

Miért csináljuk?

Az élet sok területére nincs hatásunk, ez iszonyú frusztráló.„Legalább a saját életem, a saját nappalim, a saját kanapém fölött hadd legyen hatalmam” – gondoljuk. Ezért érezhetjük úgy, hogy  ha az én igazam „kel életre”, az adhat egyfajta kontroll-érzést. A kontroll mellett a győzelem, az „én jó vagyok” mámorító érzése is sarkalhat arra, hogy az igazunkba kapaszkodjunk.

Könnyű ezekben a helyzetekben a másikra mutogatni. Kérdés az, hogy egy intim emberi kapcsolatban miért van ez jelen? Miért „jó” ezt nekünk egymással csinálni? Ha nem jó, miért csináljuk? Ennek több oka is lehet. Gyakran így próbáljuk egyben tartani az énképünket.

Ha saját magam előtt is kiderül, hogy valamit nem jól gondolok, a személyiségem többi építőkockája is veszélybe kerülhet, megkérdőjeleződhet.

Ha „csak úgy” átveszem például a szüleim igazságait kritika nélkül, annak nem lesz egy saját, megdolgozott érvrendszere bennem.

Kék és piros ég

Azt tudtátok, hogy az emberek többségének három típusú színreceptor (csappigment) van a szemében, míg másoknak négy (tetrakromát színlátás)? A többség valószínűleg ugyanazt látja, amikor felnéz az égre. Gyerekként megtanulták, hogy azt a színt minek nevezik. A négy színreceptorral rendelkező emberek  is látnak egy színt, ők is megtanulták, hogy annak mi a neve, de teljesen mást értenek alatta. Mert mást látnak.

Van más megközelítés is, és ez sokkal izgalmasabb. Józsi szülei szerint az ég kék. Összejön Arankával, aki szerint piros. Ha Józsi valaha megkérdőjelezte az ég kék mivoltát, akkor azt tudja mondani, hogy „Igen, Aranka, igazad van ebben a kérdőjelben, ezt már én is végiggondoltam, de mégis azt gondolom, hogy az ég kék”. Nem kérdőjelezi meg Aranka igazát, csak elmondja, hogy ő miért gondolja másképp, egyben megengedi, hogy más szerint az ég piros legyen. Ellenben, ha Józsi igaza nem egy megdolgozott belső igazság, akkor Aranka állítását könnyen támadásként fogja megélni.

Énképe nem stabil belső élményekből, hanem kívülről „készen” kapott téglákból áll.

Józsi védeni fogja ezeket, mert nem tudja, ki ő ezek nélkül, mit gondoljon a világról téglák nélkül. Ez pedig egy bizonytalan, szorongató érzés, amit – érhető okokból – távol szeretne tartani magától. A legkevesebb energiabefektetéssel úgy, hogy berakja Arankát egy olyan skatulyába, ami az ő igaza szerint végiggondolásra sem méltó. „Hülye.”

Mivel nem egyforma életet élünk, nem egyformán látjuk a színeket, így mindannyiunk fejében más-más gondolatok alakulnak ki. Ez vagyok én, de a másik is másként gondolkodik, ahogy mindenki más. Így akár az is lehet, hogy a másiknak a tapasztalatai alapján igaza van abban, hogy a kanapé a jobb sarokban praktikusabb lenne. Mindannyiunknak egyéni igazságai vannak. Nem biztos, hogy azon kéne rugózni, kinek van igaza. Inkább azt kellene végiggondolni, hogy az igazságaid segítségedre vannak-e a saját életedben?

Sebők Franciska