A farsangi szezon nálunk egy nyögéssel kezdődik. Január közepén ugyanis egyszer csak arra eszmélek, hogy nemsokára itt a bál, és megint kell egy jelmez a gyereknek, ajvé!

Rögtön eszembe jut az is, hogy láttam valahol egy hirdetést, miszerint remetét keresnek pár hónapra valamelyik hegyre menedékházőrzésre. Ki lehetne ezúttal bekkelni valahogy a szezont ott… Milyen jó is lenne az erdő közepén, mondjuk, egy zsákban, amit nem kéne soha megvarrni, mert gyárilag foszlott, szakadtan autentikus.

Valószínűleg ennyiből azért már kitaláltátok, hogy nincs varrókészlet a retikülömben (vagy leginkább hátizsákomban amúgy), és nem rohangálok a hónom alatt Burdával, mint Sándor György, a humorista egykoron, de ha a kezembe nyomnátok egy szabásmintát, akkor is legfeljebb azt látnám meg benne, hogy hol folyik a Duna.

Mi az: sző, fon, nem takács?

(pók)

Ja, nem!!!

(anya, szerintem)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De nem ez az anya… nem én, hanem a többi anyák, akiket csak távolról csodálok, miközben dekupázsolnak, gyertyát öntenek és szappant főznek odahaza üstben (ha épp nincs varrnivaló).

Mivel egy (gépelő) grafománnak nincs szabad keze, nem kézműveskedik, nem barkácsol, „nem ezel”. (Oké, béna kifogás, tudom, de hagyjuk rám, lécci.) Úgyhogy nálunk nem fogadták a bébit horgolt kabátkák, hímzett kisingek, babaszobafestmények és zokninyulak. Mondhatni, minimalista dizájn várta, meg persze mi, a kézügyesség terén az egyedfejlődés egy korai stádiumában elakadt újságíró-humorista (nem a Sándor György, nem azért emlegettem) páros, akikről eleve senki sem feltételezte soha, hogy éjjel összedobnak majd egy meglepetés babaházat a gyereknek, mint Anna, Peti és Gergő szülei, úgyhogy nagy csalódást nem okoztunk. Remélem, legalábbis.

(Azzal vigasztalom magam rosszabb napokon, hogy a lányunk nem is szeret babázni, és a lassan Gerald Durrell állatkertjéhez hasonló otthonunkban valószínűleg úgysem élte volna túl a házikó a vizslát.) 

Emlékszem, egyszer, még a kezdetek kezdetén felhördült a gyerek apja, hogy „figyi, valamelyikünknek meg kéne tanulnia varrni”. (Rám gondolt, ne hatódj meg annyira!) Valami megszállhatta, mert nem tudhatta, mi vár ránk, lévén első gyermek a gyermek, hogy igény mutatkozik majd elég hamarost óvodai zsákok, ülőpárnák, bizbaszok és miegyebek varrására, valamint az ovis jel ruhákba hímzésére szakmányban. És azt sem tudhatta, hogy szerencsére az anyai találékonyság tényleg csodákra képes, még esetemben is, és például a jelbevarrás kapcsán nem is kellett turbófokozatba kapcsolni, egy alkoholos filc képében manifesztálódott pánikreakció tökéletesen megoldotta a problémát négy éven át.)

Átgondoltam azért a dolgot, mármint a varrást, és arra jutottam, minek kapkodni?! Ami szakadni fog, azt a bébi úgyis hamar kinövi. Ha meg már nagyobb lesz, és nem nyúlik olyan ütemben, mint egy kisbaba, akkor még mindig ráérünk kitalálni valamit, mondjuk, azt, hogy „de van ennek a gyereknek egy nagyanyja, aki mindig megszán minket”, és ezzel vissza lehet élni például.

Így nem tanultunk meg kézimunkázni.

Leszámítva a gombfelvarrást, amiben von Haus’ aus profi vagyok. Még a nagyanyám mutatta meg, hogy kell, mert ő meg azt utálta csinálni, de lehet, hogy ez csak duma volt a részéről, pedagógiai csel. Ma is nagyon jól megy, szerintem, mert évek óta nem gyakoroltam, viszont frankó gyűjteményem van a fiókban, egyszer felajánlom egy gombfocicsapatnak.

Persze azért nem úsztam meg én sem, hogy széles körű rajz- és technikatanári ismereteket szerezzek az évek során. A szabás-varrást sikerült elbliccelni (eddig), de a gyerek persze hordta haza az oviból, az iskolából meg a játszóházakból a „befejezésre váró” zöld, amorf, összetemperázott, ragasztószagú, papírmasé nyümmöket, amelyekből anyának kell(ene) kirobbantani az erdő kedves kis lakóit például. 

A „hajtogass madarat ezer lépésben színes papírból”, amelyet csak a hülye nem tud megcsinálni az origamikönyvből meg én, és az „építs várost hulladékból”, például tejfölös dobozból (miután kinyalta a kutya) projektekre és társaikra most nem térnék ki, ahogy a jótékonysági sütiárverésekre sem, ahová Mila Kunis benzinkúti fánkkal érkezett, de divatot teremteni nálunk, sajnos, nem tudtak a Rossz anyák.    

Játszom a flegmát, de persze görcsölök néha a bénaságomon, ami igazából nem is bénaság, hanem időzavar és érdektelenség, de ez utóbbi szarul hangzik, belátom.

Az én anyaideálom lelkes és ügyeskezű.

Farsang táján különösen szégyellem magam. Miközben szemlélem a pajtásokat, akik virtigli házi jelmezben, mint Túró Rudi, telefonfülke, robot, tavasztündér, unikornis vagy kukásautó vonulnak át peckesen a tornatermen, az én gyerekem jelmeze meg pont olyan, mintha én készítettem volna.

A vásárolt jelmez nálunk amúgy nem divat a suliban, nem tiltják, de nem is támogatják a beszerzését, állítólag korábban, amikor még nagy összegeket invesztáltak a családok a show-ba, a szülők olykor ölre mentek az eredményhirdetés után. Mondjuk, a kész jelmezek diszkvalifikálásával egyet tudok érteni, akkor is, ha sokak életet egyszerűsítené egy játékbolti katica-, ápolónő- vagy boszorkányjelmez – amit a szezon végén el lehetne sütni valami közepesen morbid szerepjátékban otthon, ha az apa(állat) vevő lenne netán az ilyesmire, miközben a kölykök a nagymamánál tolják a fánkot épp.

Viszont bolti maskara híján marad a macska. Nálunk. Minden évben mellette kampányolok, de eddig csak egyszer sikerült rábeszélnem a lányt a cicaságra. Fekete sí aláöltözet, két fül hajból felgumizva, szemcerkabajusz, „köntösöv-farok”, csókolom.

Egyszer kölcsönadtak egy profi csigaházat, irtó boldog voltam, mint egy hátizsákot, úgy kellett felcsatolni, a sí aláöltözettel ez is jó volt, igaz, eredetileg felnőttre tervezték, ezért támogatni kellett a gyereket, ha ráraktuk. 

Másodikban a pomponlánycsapat ötlete mentett meg a szabás-varrástól, illetve a szabás-varrást tőlem, meg a kínai kereskedők.

Tavaly meg tök jó fej volt a gyerek, Emma Stone-nak öltözött a Kaliforniai álomból. Igaz, senki sem ismerte fel, hiába volt pont olyan kanárisárga ruhában, mint a színésznő a film egyik jelenetében, de ez csak azért történhetett meg, mert a többi kölyök az osztályban nem musicalmániás, nem a jelmez volt gáz (két napig jártam a szett után, és épp ezért nem is minősül – szerintem – kész jelmeznek, mert külön vadásztam le minden egyes elemét, beleértve a harisnyát és a topánt).

Hogy idén mi lesz, még nem tudom, nem tudja. Javasoltam neki a küklopszot – egy szem a homlok közepére, meg egy zsák, mondjuk, ez menne. Zsák úgyis lesz itthon, pláne, ha – mint mondtam –, én meg remetének öltözöm, bár felnőttkoromban amúgy Karády Katalin szoktam lenni nagy lábbal és hamvadó cigarettavéggel. Mivel énekelni is szoktam ilyenkor, a mikrokörnyezetem inkább a remetének drukkol.

Kurucz Adrienn

Kép: Sándor György – 1957 (Fortepan

(A fotós nem azonos a cikkben emlegetett humoristával, csupán névazonosság)