Az első évben még teljesen kristálytisztán ment minden. Ugyan Barni élete első december 6-ját már Londonban töltötte, de ott még nem volt semmi kavarodás. Szépen kitettük a kiscsizmáját a szállodai szoba ablakába, amibe reggelre volt néhány csoki meg mandarin, amiből az előbbit én önfeláldozóan anyatejjé konvertáltam neki, utóbbit viszont boldogan elmajszolta négy meglévő fogacskájával.

Boldogok voltunk, mert teljesítettük a küldetést, amiért először sodort minket a sors Londonba családilag: megtaláltuk azt az otthont, ahova egy hónappal később beköltöztünk, és elkezdtük az életünket külföldön élő magyarként.

Rá egy évre már azért volt egy kis fejtörés, hogy akkor ünnepeljünk-e egyet együtt Londonban, majd otthon is, mégis milyen történetet adjunk elő Barninak a karácsonyról, a Mikulásról, hol kezdjük el felépíteni ennek az ünnepnek az alapjait. Végül nem bonyolítottuk túl a kérdés, mert a csomagolópapír és a DUPLO-vonat teljesen elhomályosította a fedősztorit a kétéves gyermek számára.

Tavaly viszont már volt gond. A bölcsiben november végén elkezdték a készülődést a karácsonyra, nemcsak az egész várost, de az itteni ismerősök otthonát is ellepték a karácsonyi dekorációk, és mindenhol állt már a karácsonyfa december elején. Itt ugyanis az a szokás, hogy a fa és az egész ház díszítése egy nagy közös családi program, szó sincs arról, hogy repülő rénszarvasok meg angyalkák cipelnék a talpig feldíszített erdei növényzetet, és szentestéig kéne rá várni. Meg arról sem, hogy a tizenhat fogásos 20 fős karácsonyi menüt készítő anyukának kéne egyedül boldogulnia ezzel a feladatta szintidőre, 24-én délután, hogy aztán széles mosollyal prezentálja az angyalok csilingelését, miközben épp egy idegösszeomlást hord ki két lábon.

Sőt, olyat is hallottam (de ahhoz túlságosan nemzetközi körökben mozgunk, hogy a saját szememmel is láttam volna), hogy az ajándékokat is folyamatosan, egész december folyamán gyűjtik a fa alá, hogy aztán december 25-én reggel kibontsák őket.

Ehhez képest én meg itt álltam, hogy akkor most mit csináljak, hogy adjam be a gyereknek, hogy egyik helyen a Mikulás jön, de a karácsonyfát nem ő hozza, és reggelre teremnek az ajándékok a fa alatt, a másik helyen viszont Jézuska jön meg az angyalkák, december 24-én este, meglepetésből, a Mikulás pedig december 6-án van szolgálatban.

Végül úgy döntöttem, hogy ebből ő nem tud úgy jól kijönni, ha azt tekintem sikernek, hogy bármifajta olyan kulturális értéket át tudjak neki adni, amelyből a gyermeki logika mentén értelmezhető megoldás születhet. Úgyhogy összegyúrtam egy best of karit, és minden szokásból kivettem a számunkra kedvezőt.

Ebből a csodálatos rénszarvasos-száncsengős-angyalszárnyas egyvelegből sült ki a mi tökéletes karácsonyi rutinunk.

Eszerint december 5-én este cipőt pucolunk, mert azt azért jó néha, és ha van köré sztori, akkor egyszerűbb is meggyőzni a gyereket, hogy glancolja ki a surranókat önként és dalolva.  Ezeket aztán kitesszük az ablakba a tejjel, csokis sütivel (mert az itteni tradicionális Mikulás-váró ételtől, a minced pietól szerintem minden Mikulás veszélyességi pótlékot vesz fel, annyira rossz), répával (én eddig sosem gondoltam szegény rénszarvasokra, pedig ők is melóznak rendesen). Aztán lehet menni aludni, és éjszaka várjuk a nagy piros, szakállas fickót a zsákkal meg a töménytelen mennyiségű cukorral, amit legalább 6-án reggel, ovi előtt töm magába a gyerek, úgyhogy a cukorsokktól túlpörgött egyedet szépen le tudom passzolni szerencsétlen óvónőknek.

Na, de nálunk a csupasz karácsonyfát is a Mikulás hozza, így egy egész éjszakánk van rá, hogy megbirkózzunk a felállításával.  Azért megmarad a misztikum a fa érkezésével kapcsolatban, de megkapjuk a közös díszítés élményét is, ami pont addig vicces, amíg először nem kapok agyhúgykövet a kibogozhatatlan karácsonyi égőktől, majd akkor válik igazán drámaivá, amikor fél óra kábel-balett után rá nem jövök, hogy kontakthibás ez a villódzó agybaj, és az egész mehet a kukába.

Barni és a londoni karácsonyfa
Barni és a londoni karácsonyfa

Na, de milyen jó, hogy ebben a helyzetben rendelkezésre áll az egész család Mikuláscsoki-termése, amit egy ültő helyemben be is falok, miközben gyászolom az idilli képet a díszek közös aggatgatásáról.

Ezután csak szimplán várjuk a karácsonyt, nem specifikálva, hogy ki és mit hoz. Én becsülettel töltögetem, Barni pedig ugyanígy nyitogatja az adventi naptárját nap mint nap, számolja a napokat a hazautazásig, írja a kívánságlistáját többnyire a Mikulásnak, majd december 6 után felváltva Miklósnak és Jézusnak, és kéri az újabb doboz LEGO-t szülinapra meg karácsonyra.

Mert ha nem lenne elég ez a totális ünnepi katyvasz, még egy december 25-i szülinap is befigyel Barni esetében.

Ha tehetném, és Barni szülinapja nem karácsony másnapján lenne, akkor talán elkezdenék kampányolni azért, hogy nálunk is inkább reggel jöjjön a Jézuska, mert sokkal egyszerűbb egy ajándéksokktól túlpörgött gyereket úgy lenyugtatni, hogy az egész  nap előttünk áll, mint valahogy ágyba terelni este, miután megkapta a vadi új cuccokat, és teletömte magát a nyolcfogásos ünnepi menüvel.

Szóval mi kicsit elvesztünk ebben a Mikulás-karácsony-szülinap Bermuda-háromszögben, de igyekszünk rugalmasan kezelni a kulturális és vallási örökségeink határait, Barni végtelen fantáziavilágából merítkezni, és az apró részletek helyett inkább a legfontosabbra koncentrálni: tök mindegy ki, mit és mikor hoz, ez valahol mégiscsak a szeretet ünnepe.

 Pásztory Dóri