Reggel hét óra, indulás otthonról. A nagyobbik gyerekem húzza a csizmáját, kiskamaszosan érvel a kupis iskolatáska létjogosultsága mellett: „diznihercegnős” hangon sikítozik, négy másodpercenként toppant egyet, többnyire bal lábbal, miközben próbálom a kicsire ráadni a sálat, sapkát, ő kacagva operálja le magáról a nadrágot. Hét óra tízkor bezárom az ajtót, elindulunk végre. Három lámpás zebrán kell átkelnünk, hogy a megállóba érjünk, nyilván nincsenek összehangolva, szednünk kell a lábunkat. 

Kábé a táv felénél járunk, amikor a kisebbiknek eszébe jut, hogy a kék unikornis otthon maradt, és mivel két rózsaszín pónival meg a kétszázas automatából szerzett, kínai fröccsöntött kiskutyával nyilván nem élet az élet, kitépi a kezét a kezemből, és elfekszik az út kellős közepén. Villog a zöld, felkapom és rohanok, a nagyobbik közben pufog, amiért nem rá figyelek. Mire a János kórháznál felszállunk a villamosra, már pont úgy érzem magam, mint aki véletlenül blekfrájdéj napján megy két ceruzaelemért egy műszaki áruházba. Tököm tele.

Állunk a villamoson, rengetegen vannak, reggeli csúcs, nyilván normális. Teljesen vegyes a társaság. Sokan gyerekekkel állunk, sokszor egészen kicsikkel. Nézem az embereket, nagyon nevetek.

A férfiak nagy része üveges tekintettel néz maga elé, lábaik közt mintha görögdinnyéket tartanának, de valójában csak gigaterpesztve herehűtenek.

Fiatal srácok, fiúk-lányok nyomkodják telefonjaikat füldugóval a fülükben, a szerencsésebb anyukák le tudják ültetni a kölykeiket, a többiek kötéltáncolnak, velem együtt. Adott az alaphangzavar, a lassacskán hároméves kisebbik lányom őrjöng, le akar ülni. Ablak mellé. Nem érdekli sem a tömeg, sem az, hogy nincs hely. Jól öltözött, huszonéves, sejtésem szerint gyermektelen fiatalember ül a közelünkben, térdével böködi az ülés mellé biggyesztett piktogramokat, figyel bennünket. Nézem átható tekintettel, szemmel üzenem neki, hogy „bazmeg, ha te szülnél majd, fixen ötös ikres szülést kívánnék neked természetes úton, aztán békávézz a kölykökkel egyszerre, ahogy tudsz”. 

Pár anyukával összenézünk, csóváljuk a fejünket. Az Y generációba tartozom, de nagyon az elején jöttem a világra, és nekem még azt tanították, idős embernek, állapotos nőnek és kisgyerekeknek bizony átadjuk a helyünket, és azóta sem derogált soha ezt tennem. Sőt, ha úgy láttam, hogy valaki nincs jól, vagy csak szar kedve van, és én jól vagyok, annak is szívesen átadtam mindig. Valami derengni kezdhet neki, tovább néz, majd egy perc múlva három centivel arrébb ül a székén, és felajánlja, hogy a háromévesem az ülésére támaszkodhat.

„Óbazeg, de nagylelkű vagy, köszi.” Aztán csak nem bírom visszafogni magam, és belekezdek, magázom: „Roppant figyelmes, hogy megengedi egy maga mellett őrjöngő háromévesnek, hogy az ülésének támaszkodjon, de ő ülni szeretne, és valójában én is azt szeretném, ha leülhetne. Amennyiben érvényes jeggyel vagy bérlettel utazik, ugyanannyi joga van ülni, mint másnak, tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is, hogy ezek a piktogramok senkit nem köteleznek semmire, csak ajánlások.

Mindezek dacára, nem tudom eldönteni, hogy maga ennyi idősen, láthatóan makk egészségesen a három piktogram közül melyiknek véli magát: a nagyon terhesnek, a gyerekesnek vagy a botos-kalapos csávónak.

De higgye el, tíz-tizenöt év múlva magának is lesznek gyerekei, és nagyon figyelmetlennek fogja tartani az olyanokat, mint amilyen most maga, és remélem, sűrűn fogok csuklani, amiért sokszor eszébe jut majd a mai reggel.”

A monológomat átlagos hangerőn nyomom – azaz nem halkan –, lincshangulat alakul ki körülöttünk, más szülők is egyetértenek velem, a faszi halált megvető nyugalommal ül tovább, mígnem a villamos fékez egyet, a gyerekem hirtelen az ölébe kerül, és mivel csak egy szabad kezem van, amivel a gyerekem fogom, a másikkal kapaszkodom, és a gyerek orra bizony folyik, a pasi nadrágja bánja. Pufogva felkel, öklendezni kezd. Hát, édesem, sajnállak rohadtul. Felajánlom, hogy kimosom a nadrágját, szívesen meg is szárítom, miután bevittem a lányaimat az intézményekbe. Elmorzsol egy kurvaéletet. Ez az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.

Megyeri Gabriella