–

A vágyott terhesség

Csak hümmögött az orvos, hogy tulajdonképpen miért is lesz ez nehéz, de végül ő volt az, aki feltette a kérdést: nem kellene-e ezt kivizsgálni? A PCOS (policisztás ovárium szindróma, egy betegség, amely megnehezíti a teherbe esést, és a termékeny korú nők körülbelül tíz százalékát érinti – a szerk.) diagnózisig azonban nem ő jutott el, ez már egy sokadik orvos hozzáértésén múlt. Ott álltunk a döntés kapujában: ha gyógyszert szedek, nagyjából egy év múlva lehet gyerekünk.

Két hónap után estem teherbe. Mindkettőnk óriási örömére. A második kölyök három hétnyi (!) gyógyszerszedés után jött, mert egyszerűen arra voltunk beállva, hogy úgysem sikerül, pedig úgy tűnik, a gyógyszerektől nagyon is termékeny leszek.

Az első gyerek híre olyan földöntúli öröm volt, hogy sokáig fel sem fogtam. Nekem? Gyerekem? Én? Hogy? Miért? Úristen!

Problémamentes terhesség, helyükre került hormonok, a szülés után jó néhány kilóval könnyebb voltam, úsztam a boldogságban.

Ja, várjunk csak...

Szülés után

A szülés után mindenem fájt. A tökéletes terhességem után jött a seb, az iszonyatos csomók a mellemben, a küzdelem a szoptatással, és csak hónapokkal utána derült ki, hogy épp a PCOS miatt nem tudok szoptatni. A hajam is kihullott, a lábam is nagyobb lett, a szemem is romlott, és ott álltam ezzel a kisfiúval, aki cuki volt, érdeklődő – de mindig ott volt.

Viszont senki más nem volt ott velem, velünk. Az anyám külföldön él, a férjem szülei már meghaltak, bébiszitterre meg nem is gondoltunk.

Akkor még nem is hiányzott annyira, mert fogtam a gyereket, és mentem vele. De amint elkezdett mozogni, én egyre jobban bezáródtam.

Ez egy óriási szívás

MINDEN EGYES NAP kihívás, és kisebb-nagyobb, de általában jól álcázott, távolba mutató döntések hada. Odaadhatod-e neki az órád, engeded-e, hogy kinyissa a szekrényt, ledobhatja-e a lábost? Az alvás. Az evés. Aztán megtanulod, hogy ezt a kettőt nem lehet erőltetni, de mégis birizgál: valamit kéne csinálni, hogy többet/kevesebbet egyen, hagyd-e sírni éjjel (bár nem hiszel benne)? Vagy kapd fel? Vagy legyen a középút? Mit játssz vele? Játsszon-e egyedül? Adj-e rá sapkát, mert te „füles" voltál... Vagy engedj a gyerekorvosnak, aki azt mondja, a gyerek akkor vegyen sapkát, amikor a szülő is venne.

Mit csinálj, mit mondj, mit ne mondj, hogyan ne befolyásold? Hogyan beszélj a halálról, ha meghal a dédi? Mit mondj a szexuális zaklatásról egy háromévesnek, aki talán a legjobban ki van téve ennek...

És ez még mind semmi!

Ezek még korlátoznak is. Szerettél moziba járni? Az most olyan luxus, hogy ezt az időt inkább a barátokkal töltöd, már ha van egyszer egy hónapban annyi időd, és nem egy hideg teremben üldögélnél. Öt év óta mostanában voltam először moziban... egy gyerekfilmen! ÖT ÉVE! Szerettél vacsorázgatni, társaságba járni? Perkáld a lóvét a bébiszitternek, mert nincs más megoldás! Dolgoznál? A bölcsi jó választás, de csak akkor, ha hatórás munkahelyed van, ami nekem sosem volt, mert mondjuk úgy, hogy „alkalmi munkás" vagyok. Tehát perkáljuk a lóvét a magánbölcsinek. Állati nehéz a logisztika, és elképesztő lemondásokkal lett tele az életünk, például a WMN piknikjére sem tudtam elmenni, mert oltásra vittem a kicsit.

A második gyerek - NEM dupla szívás

Aztán elmentünk nyaralni, és beköszönt a második baba. Nehezebb terhesség, könnyebb szülés, és megagiga lazaság. Már a kórházból törökülésben (!) recepteket küldözgettem, a két hónapos kislány mellett éjt nappallá téve fordítottam, este tízig tetőteraszos buliban voltunk a két gyerekkel. Onnantól kezdve átaludta az éjszakát a kicsi, este kilenctől, reggel kilencig. A nagyobb három és fél éves volt, szobatiszta, egyedül öltözött, lehetett vele beszélgetni. Féltékenység nuku, a mozdulatlan csecsemő nem volt konkurencia. Hurrá!

Már majdnem elhittük, hogy az életünk élhető...

...amikor megint eltelt egy év.

A kicsi már 14 hónapos, és újra bedurvult a helyzet. Mi lazábbak vagyunk, ők meg keményebbek.

Miközben írom ezt a cikket, körülöttem ablakokat csiszolnak, a nagyobb oviban, a kisebbet a bébiszitter távolította el, a férjem dolgozik. Zajlik az élet.

De már tudom, hogy ezt is megoldjuk. Bár több pénzbe kerül, és kevesebb alvásba. A kicsit felkapkodjuk éjjel, hogy ne ébressze a nagyobbat, de már tudom, hogy majd egyszer újra átalussza az éjszakát. Nem járunk el sehova, inkább mások jönnek hozzánk. A gyerekeket két vacsorafogás között barátok fürdetik, ha éppen úgy alakul. Havonta egyszer igyekszünk kimenőt tartani, és az anyám is hazajön néha, bár amíg kicsik a gyerekek, folyton újra meg kell ismerkedniük a nagyanyjukkal. Van egy húgom, aki úgy szereti őket, mintha a sajátjai lennének, és ha a munkája engedi, ő is besegít, nem is keveset. Megtaláltuk a saját megoldásainkat és a saját védőhálónkat a mindennapokra.

De közben – mitagadás – rohadt nehéz...

Összesen kétszer töltöttünk kettesben egy egész éjszakát, akkor is hullák voltunk. Nehéz megoldani, hogy dolgozhassak, pedig akarok. Vagy azt, hogy a férjem dolgozhasson, utazhasson.

Kikérem magamnak, hogy ezt soha senki nem mondta nekem, amikor annyira, de annyira akartam gyereket! Mindenhonnan az dől, hogy a szülés katarzis, a szoptatás gyönyörű, a gyereknevelés meg majd jön ösztönből, és ma már úgyis mindent megtalálsz a neten. A hisztit így, az éjszakázást meg úgy kell kezelni, minden szép és jó.

Hát, nem!

A gyerek egész életünk legnehezebb és leghosszabb projektje, ahol az ügyfél nagyrészt elégedetlen, és a fizetési határidő is hosszú, a mérleg pedig soha nincs egyensúlyban.

Önzésből lett gyereked, aztán ottmaradsz a nagy önzetlenségben, mert már rég nem te vagy az első. Megszívtad, anyukám!

Hogy mi a tanulság? Az nincs. Biztos kinevettem volna azt, aki ilyeneket mesélt volna nekem, amikor még csak vágytam a gyerekre.

És hidd el, tudom, hogy biztos te is imádod a gyerekeidet, ahogy én is az enyéimet! Nyavalygok, de csinálom, és közben jönnek elő belőlem is a közhelyek: az első mosoly, az első lépés, az első „mama” tényleg mindenért kárpótol.

Az már más kérdés, hogy az első gyerekemnek „keksz” (khm), a másodiknak meg „csüccs” és „cicc" volt az első szava. A „mamá”-ról azóta sem tudni. Ennyit a közhelyekről...

Horvát Sára

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/B-D-S Piotr Marcinski