Az Y-Faktor, vagyis végre egy emberi elem a műsorban! – Kerekesszékkel is be lehet jutni az élő show-ba
Nem vagyunk naivak. Az X-Faktor és a hozzá hasonló „nagyívű” tehetségkutató műsorok nem a tehetségről szólnak. Vagyis, nem arról szólnak elsősorban. Hanem a történetről. A színpadra kerülő kicsit-, közepesen-, nagyon-, vagy egyáltalán nem tehetséges előadók sztorijáról. Emberi sorsokról, sokszor (valódi) tragédiákról. A sokadik évadnál járunk, az ember, ha úgy is van vele, hogy „nincs tévénk, de azon is csak a Spektrum megy”, akkor is belefut egy-egy énekes történetébe a médiában, megismeri, sokszor akaratlanul is megjegyzi a nevét. Működik a gépezet. És egy idő után úgy érzi, már nem érheti meglepetés. Aztán... egyszer csak valami olyasmi történik a képernyőn, ami tényleg megérinti. Hiába tudja, hogy minden forgatókönyv szerint zajlik, még a legkisebb sóhaj, szolid tüsszentés is, nem beszélve a kakaskodó összeveszésekről, a látottak mégis elkezdenek hatni rá. Finy Petra úgy gondolja, hogy az egyik előre megkoreografált történet kivételesen jól sikerült, és ez alkalommal egy igen humánus forgatókönyv szerint zajlottak az események.
–
Mindenki máshogy szórakozik. Van, aki a természetet járja, van, aki könyvvel telepszik egy fotelbe, és van, akit a tévé vagy számítógép képernyője szegez a kanapéhoz. Nálunk itthon a családban inkább az előbbiek népszerűek, nem igazán szoktunk tévézni. Ha néha mégis belefutok egy-egy műsorrészletbe, mert a lányom megmutatja a YouTube-on, az hosszú hónapokra kielégíti az ilyen irányú igényeimet (és nem létező vágyaimat), ugyanis a műsorkészítők sablonos gondolkodása, a díszletek vásári stílusa, valamint a celebritások és műsorvezetők „varázslatos nyelvi megnyilatkozásaikkal és kifinomult metakommunikációs tehetségükkel” gondoskodnak róla, hogy ne ácsingózzak a tévézésre. Persze tisztelet a kivételnek, mert néha természetesen itt is történnek csodák.
A X-Faktorba véletlenül futottunk bele pár adással ezelőtt, aztán a nagyobbik lányom látni szerette volna a folytatást, hiszen erre megy ki az egész, hogy izguljunk, ki marad benn, ki marad ki.
A műsort csendes hümmögéssel fogadtam, és igyekeztem annyira semleges és visszafogott maradni, mint a szobanövény a nappalink sarkában.
Ha tehettem volna, inkább a fotoszintetizálást választom ahelyett, hogy véleményt kelljen formálnom a show-ról, de mivel már sötét volt, így kénytelen voltam másként előadni a szobanövényt.
Persze azért időnként nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg:
– Nézzétek, már az operatőri munkából lehet tudni, ki jut tovább! – De miután a lányom olyan vasvilla tekintettel nézett rám, mintha a Star Wars-sorozat legújabb részét spoilereztem volna gátlástalanul végig, és arcátlan szemtelenségem miatt bizony megérettem volna egy óriási pofonra, csendben maradtam.
Aztán jött Ricco, alias Sárközi Richárd, és akkor hirtelen nem azért hallgattam el, mert épp visszanyelni készültem néhány csípős mondatot. Hanem azért, mert úgy énekelt, hogy attól, megnyílik az ég. Erre az igen egyértelmű tényre az egyik kameraman is rájött, mert Ricco és partnere kék színű ruhájának hangulatára ráerősítve, sok alsó svenkkel (azaz az énekest lentről fölfelé mutatja a mozgó kamera - a szerk.) támogatták meg a látványt, így az egész látótér egy merő éggé vált, tisztára, mint valami Richard Clayderman-klipben. Áradtak az érzelmek, tündöklött a képernyő.
Én ekkor éreztem, hogy bevonódtam magam is. És elkezdtem aggódni.
Mi lesz ezzel a fiúval, akinek tehetségéhez nem fér kétség, viszont az X-Faktor csak egy tehetségkutató verseny, ahol az adott versenyzőknek fel kell mennie egy lámpákkal és táncosokkal kiglancolt színpadra, és ott show-műsort kell szolgáltatnia? Vajon tovább fogja juttatni a zsűri? – kérdeztem magamtól, annak ellenére, hogy tudtam, komoly összmunka ez, hiszen a fülesekbe bőven érkeznek a rendezőktől az instrukciók, vagyis egy egész stáb dolgozik a válaszokon.
Éreztem, hogy tovább kell jutnia, valahogy mostanában annyi szép példát láttam magam körül, hogy benne volt a levegőben.
Legutóbb például Püspökladányban jártam egy könyvtárban, ahol az olvasási versenyen egy olyan kerekesszékes kislány is részt vett, aki nemcsak a lábát, de a karjait sem tudta mozgatni. De a mamája segítségével ugyanolyan könnyedén töltötte ki a pályázat feladatlapjait, és sikeresen teljesítette a köröket. Meghatódva adtam át neki a díjat. Talán ebben a műsorban is lesz esély valami hasonló csodára.
Ráadásul a kerekesszék sem lehet hátrány, mantráztam magamban, hiszen Magyarországon is ismerünk sérült előadóművészt, aki ugyan nem kerekesszékes, de sikeres karrier áll mögötte, és a világ csodájára jár virtuóz játékának a színpadon. Egy trombitás jutott ekkor az eszembe, a kivételes tehetségű Barabás Lőrinc, aki a WMN egyik szerzőjével, Pásztory Dórival kezdte a paraúszást gyerekkorában, majd később a zenélésben teljesedett ki. És milyen fantasztikusan.
Pozitív példák tehát bőven vannak. És szerencsére ez alkalommal bekapcsolódott az X-Faktorban az Y-Faktor, vagyis az emberi tényező. A humánus érzékenység, melyet nem tarolt le a médiában oly jellemző szépség, erősség és tökéletesség kultusza.
Hogy Riccót továbbra is támogatják-e a siker felé vezető úton, a tévé képernyőjén, azt nem lehet előre megjósolni. De hinni azért erősen lehet benne. Én legalábbis ezzel a reménnyel áltatom magam.
Olyan sok disztópiával találkozunk ugyanis mostanában, sőt, mintha a mai világ is kezdene egy kicsit azzá válni. Jó lenne tehát azt képzelni, születnek még néha utópiák is. Hacsak egy műsor erejéig. Csupán addig, amíg Ricco a színpadon énekel.
Finy Petra
Kép: rtl.hu
