Gyárfás Dorka/WMN: Jársz szórakozni? Nem kellemetlen neked olyan helyre menni, ahol sokan vannak?

Radics Gigi: Amióta szingli vagyok, eljárok helyekre, előtte nem igazán volt jellemző. De az is igaz, hogy azelőtt igényem sem volt rá. Tizenöt évesen csöppentem a szórakoztatóiparba, és azóta mindig én voltam az, aki szórakoztat. Persze engem is szórakoztatott az éneklés, de csak mostanában kezdtem úgy kimozdulni otthonról, hogy nem a munka miatt mentem. Először furcsa volt, mert megbámultak az emberek, tudod, azzal a nézéssel, hogy „Mit keres ez itt?” De nincs ezzel baj. Oda is jöhetnek hozzám, készíthetünk közös fotót is, ez mind rendben van, amíg jóindulattal közelednek.

Gy. D./WMN: Mert van olyan, hogy nem?

R. G.: Hál’ istennek nincsenek rossz tapasztalataim. Nyilván akadnak férfiak, akik próbálkoznak, de nem hiszem, hogy komolyan. Eleve nem tudom elképzelni, hogy szórakozóhelyen ismerkedjek. Elvileg persze ott is rád találhat a szerelem, de én nem vagyok a híve. Nem titok, hogy gyakran a szüleimmel meg a tesómmal bulizunk együtt. Hétvégén feljönnek Budapestre a nagybátyámék is, és közösen indulunk el az éjszakába – ezek az esték szoktak a legjobban sikerülni. Volt, hogy a 66 éves nagymamám is hajnali kettőtől reggel hétig táncolt velünk R&B-re.

Gy. D./WMN: Tizenöt éves korod óta dolgozol. Honnan vannak a barátaid? A szakmából?

R. G.: A szakmából inkább csak jó ismerőseim vannak, meg néhány ember, akivel tartom a kapcsolatot, de a legjobb barátom például a marketingesem, Zoli, akivel úgy ismerkedtünk meg, hogy egy házba költöztünk. A nagymamám egyszer áthívta kávézni, és azóta a legjobb barátok vagyunk.

Amikor felköltöztem Budapestre, ott kellett hagynom a barátaimat és a családom nagy részét Endrefalván, és miután a Megasztárban ismertté váltam, már nehéz volt úgy ismerkedni, hogy ne az járjon a fejemben: „Vajon ő miért akar velem barátkozni?”.

Ezért is volt élmény, hogy Zolival egymásra találtunk.

Gy. D./WMN: Tudom, hogy gyerekkorod óta erre az életre vágytál, de van vajon olyan része, amire nem számítottál, és nehéz vele megbirkózni? Mert ahhoz, hogy az ember népszerű legyen, nem elég a tehetség, kell hozzá egyfajta lelki alkat, személyiség is.

R. G.: Az a szerencsém, hogy a családom mindenben támogat. Amióta elkezdtem énekelni, minden erejükkel azon voltak, hogy sikerüljön megvalósítani az álmom. Édesapám sokáig vendéglátós zenészként dolgozott, aztán lett egy hangszálproblémája, amitől elment a hangja. Többször műtötték, de nem sikerült megmenteni a hangját, nekem pedig épp abban az időszakban mutatkozott meg a tehetségem, hatéves voltam. Onnantól, hogy ez kiderült, az egész család erre tette fel az életét. Nyolcéves koromtól jártunk fellépni, sokszor ingyen, és apukám zenekart is alapított ehhez. Jártuk az országot, és hatalmas rutint szereztünk, így nagyjából már tudtam, mire számíthatok, ha ezt a pályát választom. Tudatosan készültünk rá: zeneiskolába jártam, fogyókúráztam. Nyolcévesen fogytam húsz-huszonöt kilót.

Gy. D./WMN: Te jó ég, és ez egészséges?

R. G.: Igen, mert személyi edző mellett csináltam. Az egész étrendemet megváltoztattuk, azóta figyelek rá, hogy kevés szénhidrátot fogyasszak, és sokat sportoljak. Nyilván ehhez életmódot kellett váltani.

Gy. D./WMN: Szóval nem a Megasztár változtatta meg az életed.

R. G.: Azért az is mély víz volt, főleg a médiafelhajtás miatt.

Egy kis, 1100 lakosú közösségben nőttem fel, mindenki tudott mindent a másikról, és a suliban a gyerekek 99 százaléka roma volt. Amikor feljöttem Budapestre a Megasztár miatt, akkor ébredtem rá, hogy az emberek megkülönböztetik egymást – de ez nem keserített el. Büszke vagyok arra, honnan jöttem, és hogy sikerült kitörni.

Gy. D./WMN: Amikor hazalátogatsz Endrefalvára, akkor ott afféle mesehős vagy? Vagy hogyan tekintenek rád?

R. G.: Igen, van egy-két tehetség Endrefalván, akiről tudom, hogy igyekszik a példámat követni, zeneiskolába jár, esetleg edz is. Szóval van, akire pozitív hatással voltunk, mások pedig inkább irigykednek. Ezzel sincs baj, csak irigységből nem lehet létrehozni semmit. Viszont ha irigyek, az azt jelenti, hogy valamit jól csináltunk. Azért amikor hazamegyek, leginkább a szeretet érzem. Elismerik a munkánkat, amit abba fektettünk, hogy ma itt tartsak. Mert mi tudatosan dolgoztunk azon, hogy ez az egész létrejöjjön. Akkor sokan nem értették, minek csináljuk, és miért nem cigányzenét énekelek. Szeretem azt is, de nem tudtam volna elképzelni, hogy abban a műfajban maradjak egész életemben. Én mást akartam. Az R&B-re az interneten akadtam rá – nem is tudom már, hogyan – és azóta a szerelmese vagyok. Sokan nem hittek bennünk, még a tágabb családban sem, el is bizonytalanodhattunk volna, de valahogy tudat alatt pozitív hozzáállás volt bennünk. Azóta is nagyon hiszek a vonzás törvényében: ha valamiben hiszel, és eleget teszel érte, akkor össze fog jönni.

Gy. D./WMN: Neked mit volt a legnehezebb magadévá tenni abból, ahogy most élsz?

R. G.: Hogy beszélni kell a kamera előtt. Az éneklés nem okozott gondot, az jött magától, de a beszédtől iszonyúan zavarba tudtam jönni – kicsit még ma is. Pedig most van egy olyan szerepkör az életemben, ahol ezt nem engedhetem meg magamnak: a zsűrizés. Néha még előfordul, hogy lámpalázas leszek tőle.

Gy. D./WMN: Éneklés közben sosem?

R. G.: Nyilván ott is akadhat olyan helyzet, amikor igen. Például amikor először énekeltem Quincy Jonesnak, akkor azért kezem-lábam remegett. De ahogy felcsendül a zene, szerencsére megnyugszom.  

Gy. D./WMN: Hogy kerültél egyáltalán abba a helyzetbe, hogy neki énekelj?

R. G.: Képzeld, van egy szegedi hölgy, Juli, akinek megvolt Quincy Jones elérhetősége, és elküldte neki a Megasztáros felvételeimet.

Gy. D./WMN: Csak a tiédet? Soha senki másét?

R. G.: Nem. Nem tudom, miért – én nem is ismertem őt.

De egyszer csak kaptunk egy e-mailt, amiben az állt, hogy Quincy Jones, Michael Jackson egykori producere nem is gondolta, hogy egy 15 éves lány könnyeket tud csalni a szemébe. Meg ilyenek. Én is azt kérdeztem az apámtól, amikor ezt olvastam: „Valaki kamuzik?”.

De az akkori menedzsmentemmel ellenőriztük a levelet, és kiderült, hogy igazi. Quincy Jones pedig annyira kíváncsi lett rám, hogy meghívott a Montreux-i Jazz Fesztiválra, aminek addigra teljesen kész volt a programja, és ő utólag felhívta a szervezőket, hogy engem még tegyenek be, mert látni akarja Dzsidzsi Redixet élőben.

Gy. D./WMN: De jól lehet ejteni a neved angolul!

R. G.: Igen, én, mondjuk, akkor még egy kukkot sem tudtam angolul, amit nagyon sajnálok – azóta ez szerencsére másképp van. Odamentünk…

Gy. D./WMN: És ők fizettek mindent?

R. G.: Igen, persze, ez egy igazi meghívás volt. Háromórás várakozás után kerültem színpadra, hogy lepróbálhassam a számom, és pont abban a pillanatban sétált be a terembe Quincy Jones. Ledermedtem, és csak az járt a fejemben: „Úristen, ezt nem hiszem el”. Ő meg rám mutatott: „Dzsidzsi Redix?” Annyit bírtam kinyögni, hogy „Yes!”. Hatalmas élmény volt. Nagyon-nagyon izgultam, el sem tudom mondani, mennyire. De azóta már többször találkoztunk, meghívott minket a házába…   

Gy. D./WMN: Ez a szegedi lány megváltoztatta az életed. Találkoztatok azóta?

R. G.: Meg bizony. Nemrég volt az esküvője, és elhívott énekelni. Nagyon örülök, hogy megosztotta velem ezt a szép napot. Nyilván odamentem csak úgy.

Gy. D./WMN: Quincy Jones egyébként foglalkozik még azzal, hogy tehetségeket kutasson fel, vagy csak téged mentorál időnként?

R. G.: Nem tudom, miért, de nagyon megragadtam az emlékezetében. Két évvel a Montreux-i Jazz Fesztivál után interjút adott a Billboard magazinnak, és abban is beszélt rólam. Azt mondta, él Magyarországon egy lány, aki úgy énekel, mint Aretha Franklin, csak nem beszéli az angol nyelvet. Nagyon szépeket mondott rólam. Nem tudom, miért van ez.

Gy. D./WMN: De ütitek a vasat, mert azóta többször találkoztál vele, igaz?

R. G.: 2015-ben jártam először Los Angelesben. Azt mondta, hogy mindig szóljak, ha Los Angelesben járok, mert vár szeretettel. Kétszer-háromszor éltünk is a lehetőséggel, legutóbb pedig ő hívott meg a születésnapjára énekelni. Na, az nekem olyan volt, mint egy 4D-s mozi, annyi világsztár jött-ment, hogy alig hittem a szememnek.

Gy. D./WMN: Apukáddal mentél?

R. G.: Nem, egy olyan zenész barátommal, akit 12 éves korom óta ismerek. Pont kint volt, és nagyon jól beszél angolul, így őt választottam partnerül.

Gy. D./WMN: Vittél ajándékot?

R. G.: Persze. Az előző évben készült egy közös kép rólunk, amit megfestettek nekem olajképen, azt adtam neki. Hosszú procedúra volt kivinni, mert olyan nagy volt, hogy nem lehetett felvinni a gépre, postán kellett feladni, és izgulhattam, hogy megérkezik-e időre.

Gy. D./WMN: Hogy kell elképzelni ezt a partit? Ült Quincy Jones egy szép, nagy széken, és odajárultak elé az emberek?

R. G.: Pont így. Úgy kezdődött az egész, hogy megérkeztél az autóddal, és testőrök fogadtak, akiknek át kellett adni a kocsikulcsot, ők meg beparkoltak vele. Az a fogadtatás, már ott kész voltam… Pont előttünk érkezett Stevie Wonder. Mondtam is a barátomnak, Dávidnak: „Úristen, én nem akarok bemenni. Kik lesznek még itt szerinted?” Aztán bementünk, Quincy meglátott, és máris felkiáltott: „Dzsizsi!” És a következő mondattal már Stevie Wonderhez fordult: „Stevie, gyere ide, hadd mutassam be neked Radics Gigit Magyarországról.” Én meg magamban: „Ez most, ugye, nem velem történik?” És tudod, mi a legdurvább? Hogy egyszer már énekeltem Stevie Wondernek, teljesen véletlenül, és emlékezett rá! Azt mondta: „Hello újra! De jó, hogy itt vagy!”

Gy. D./WMN: Milyen következtetést vontál le ebből? Hogy az igazán nagyok nem szállnak el, hanem odafigyelnek másokra?

R. G.:

Igen, tök fura: az igazán nagy művészek annyira alázatosak, hogy el sem tudom mondani. Akik meg nem annyira nagy művészek, azok úgy kompenzálnak, hogy nagyképűsködnek.

Gy. D./WMN: Énekelned is kellett ezen a partin?

R. G.: Igen. Négyen léptünk fel összesen: egy lány, aki Stevie Wonder vokálosa volt régen, és most szólókarriert épít, Michael Jackson egykori vokálosa, Stevie Wonder és én. Két számot adtam elő: Aretha Franklintől egyet, meg egy saját dalt, amit Quincy nagyon szeret. Volt egy zenei rendezője az eseménynek, akivel előző nap egyeztettünk. Senki nem izgult, hogy nem volt próba előtte, úgyhogy próbáltam én is lazán venni. 

Gy. D./WMN: Honnan ismerik a saját dalaidat?

R. G.: Ha elkészül valami újdonság, mindig elküldöm Quincynek, és ő kielemzi. Nem egysoros kommentárokat ír, hanem jó hosszan értékeli.

Gy. D./WMN: Úgy tekinted, hogy egy centi választ el a nemzetközi karriertől, vagy ezek csak különleges élmények, amikből nem szabad túl sokra gondolni?

R. G.: Amikor ott vagyok egy ilyen helyzetben, nem gondolkodom azon, hogy „hú, mindjárt világsztár lehetek”. Egyszerűen csak szeretnék minél több szakmabelivel találkozni. Mindenütt ki kell taposni azt az utat, amit itthon is kitapostunk. Nyilván nem árt, ha az embernek vannak jó kapcsolatai, de ez nem garancia semmire. Sosem szerettem volna, és nem is fogok olyat kérni a Quincytől, hogy „Hívd már fel XY-t az érdekemben!”. Nekem fontosabb a barátsága, és az, hogy ismerhetem személyesen, mint hogy ilyesmivel elrontsam. Azt gondolom, ő úgy próbál nekem segíteni, hogy ilyen eseményekre elhív. Ott a legtöbben évtizedek óta ismerték egymást, én voltam a kakukktojás.

Gy. D./WMN: Kik voltak még ott?

R. G.: Például Naomi Campbell és Jay-Z, ilyen „abszurd alakok”. Páran odajöttek hozzám gratulálni – szerintem Quincynek épp ez volt a célja a meghívással. Talán most is ezért hívott meg a budapesti koncertjére, amin egyedüli magyar fellépő leszek.

Gy. D./WMN: Szerepelt még egy magyar név a plakáton: Andreas Varadyé.

R. G.: Ő egy Felvidékről származó srác, igazi géniusz. 14-én és 15-én egész nap próbálunk majd, és 16-án este lesz a koncert. Csakhogy én aznap már az X-Faktort forgatom, és onnan rohanok majd fellépni. Még izgulni sem lesz időm. Pedig nekem Quincy Jones nagyon fontos. Nem is fogjuk fel, mekkora súlya van annak, ha valakit ő elhív a koncertjére énekelni. Ez bárhol a világon hatalmas presztízst jelent.

Gy. D./WMN: Kiposztoltad az Instagramodra, hogy Jamie Foxx-szal is énekeltél. Ez akkor történt, amikor itt forgatott?

R. G.: Igen. Először tavaly májusban találkoztunk, teljesen véletlenül. A családommal és barátaimmal sétálgattunk a belvárosban, és még mondtuk is, milyen jó lenne összefutni Jamie Foxx-szal. A Tokio étterem mellett mentünk el épp, erre megláttuk, hogy bent ül a barátaival. „Nem hiszem el” – mondtam. Kijött az étteremből telefonálva, de én nem mertem megszólítani, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Aztán kijött utána egy magyar srác, akit ismertem, és kiderült, hogy ő kísérgeti Budapesten mindenhová. Neki mondtam, mennyire szeretnék egy közös fotót, mert nagyon szeretem őt színészként és énekesként is. Megcsináltuk a képet, aztán azt mondta nekem Ádám (az ismerősöm), hogy hétfőn véget ér a forgatás, szerveznek egy búcsúpartit, és elmehetnék rá énekelni. De nem volt biztos az egész, az sem, hogy Jamie megjelenik majd. Én azért három fellépés után odamentem aznap éjjel, és előtte megtanultam azt a számot, amiről tudtam, hogy nagyon szereti. Ott volt, és ezzel a dallal rögtön beloptam magam a szívébe. Utána áthívott a szállodába zenélni, énekelni, és még körülbelül négy órán keresztül beszélgettünk hajnalban. Nagyon nagy élmény volt. Később visszajött egy pótforgatásra, és akkor már ő kérte Ádámot, hívjon fel, hogy újra találkozzunk, zenélgessünk együtt.  

Gy. D./WMN: Tényleg csak ennyi, hogy együtt zenéltek?

R. G.: Igen, jammelgetünk, beszélgetünk.

Engem az élet valamiért összesodor ezekkel az emberekkel. Sokan gondolják, hogy más közöm is van hozzájuk, de nem. Minket csak a zene hoz össze, és mindig ott van velem a családom is.

Gy. D./WMN: Angolul végül hogyan tanultál meg?

R. G.: Több magántanárhoz is jártam, de itthon nem igazán tudtam elsajátítani a nyelvet, mert ők a nyelvtant erőltették, én meg hallás után tanulok jól. Azért az alapokat elég jól megtanították, aztán 2015-ben három hónapra kimentünk az öcsémmel Amerikába, és beiratkoztunk egy nyelvsuliba, ahogy azóta többször is. Idén tavasszal egy hétig stúdióban is dolgoztunk kint, így a szakmai nyelvet is sikerült elsajátítanom.

Gy. D./WMN: Mit jelent, hogy amerikai stúdióban dolgoztál? Készülsz a nemzetközi karrierre? 

R. G.: Ez is véletlenül alakult így. Egy fekete gospel-templomba jártunk zenét hallgatni, ami eszméletlen élmény volt. Mi voltunk az egyedüli fehérek a templomban, így egyszer odajött hozzánk egy hívő, és megkérdezte, kik vagyunk, és mit akarunk itt. Elmondtuk, hogy énekesnő vagyok Magyarországról. Erre rögtön odament a zenekarhoz, hogy „Nem akarjátok őt meghallgatni?” Ők meg mondták, hogy persze. Meghallgattak, és rögtön azt mondták: megyünk stúdiózni. Lefoglaltak egy stúdiót egy egész napra, én meg azt gondoltam magamban: „Mit fogunk csinálni egy stúdióban nyolc órán keresztül?” Aztán mutattak néhány zenei alapot, abból kiválasztottam egyet, és két órán keresztül ötletelgettünk rajta, míg megszületett egy dal – aztán a többi. Egy zenei producer irányította az egészet, akiről kiderült, hogy Amerikában elég ismert: Aaron Sladge-nek hívják. Hétszer jelölték Grammy-díjra, és egy csomó világsztárral dolgozott együtt, de én nem ismertem előtte, csak a templomi zenészek hoztak össze vele.

Gy. D./WMN: És ezzel az anyaggal mi lesz?

R. G.: Nem tudom, mi lesz a sorsa, mert nem volt vele semmilyen célunk. Egyszerűen csak élveztük a közös munkát. Örülök, hogy megszületett, mert egy másik közeg mást hoz ki az emberből.

Gy. D./WMN: De nem küldözgetitek nagy nemzetközi kiadóknak?

R. G.: Nem tudom, mi lesz, én egyelőre itthon szeretnék még nagyobb sikereket elérni, például azzal, hogy novemberben nagykoncertem lesz az Arénában. Ezzel egy álmom válik valóra. Fel sem fogom, hogy megtörténik. 2009-ben kislányként voltam ott Beyoncé koncertjén, és azóta rajongok azért a helyért.

Gy. D./WMN: Azt hiszem, le sem tudnád mosni magadról, hogy „a magyar Beyoncé” vagy.

R. G.: Imádom őt, és a példaképem marad egész életemben, de be kell vallanom, hogy mostanában már nem annyira hallgatom a dalait.

Túl sokszor hallottam, hogy én vagyok „a magyar Beyoncé”, és egy ponton rájöttem, hogy ha különleges szeretnék lenni, akkor meg kell találnom saját a hangom. Ez a folyamat szerencsére elkezdődött.

Gy. D./WMN: De a külsődben még mindig nagyon hasonlít a stílusotok. Nem terhes neked mindig ilyen sugárzóan nőiesnek és szexinek lenni?

R. G.: Pont mostanában kezdett bennem motoszkálni, hogy „Te jó ég, mennyi időt töltök készüléssel!” De tényleg, napi másfél órát biztos, és előfordul, hogy ettől megcsúszik az egész napom, ha nem kelek fel időben. De igazából szeretek készülni. Szerintem úgy kell kilépni az utcára, hogy az ember jól érezze magát, és én így érzem jól magam. Nem lenne komfortos számomra, ha melegítőben, smink nélkül, kócos hajjal kellene kilépnem az emberek közé. Nem tudom elképzelni.

Gy. D./WMN: És csak stylist által választott ruhákban jársz, vagy van olyan, hogy magadnak vásárolgatsz?

R. G.: Képzeld, nem szeretek vásárolni. Anyukám csinálja helyettem, mert ő viszont imád, és nagyon jó a stílusérzéke. 99 százalékban olyan ruhákat hoz nekem, amik úgy állnak rajtam, mintha rám öntötték volna. Gyakran olyan darabokat, amiket én sosem akartam volna felpróbálni, de amikor felveszem, kiderül, hogy tök jó. Sok stylisttal dolgoztam az évek során, de anyu érzi legjobban a legjobban, hogy mi kell nekem.

Gy. D./WMN: Beyoncét is az apja menedzselte, az anyja stylingolta, aztán a férje vette át az irányítást. Csak a családban bízhat az ember?

R. G.: Kezdetben egy másik menedzsment csapattal dolgoztam, akiknek sokat köszönhetek, de nem mindig tudtam elmondani nekik, mit szeretnék. 15 évesen kerültem hozzájuk, és már csak azért is tiszteltem őket, mert idősebbek voltak nálam. Nem mertem konfrontálódni velük, így kicsit elvittek más irányba. Aztán lejárt a szerződésünk, és megkértem aput, hogy vegye át az egészet, mert ha el is rontunk valamit, az legalább a mi hibánk lesz, és nem másé. Hál' istennek azóta minden tökéletesen működik. Én tudom, hogy bennük 100 százalékig megbízhatok, mert soha nem vernének át, és soha nem kényszerítenének bele olyan helyzetbe, amiben nem érzem jól magam. Mindenről kikérik a véleményem, és el is mondom nekik. Néha már a nyerseségig őszinte vagyok, de épp ez garantálja, hogy soha ne legyen baj, szerintem.

Gy. D./WMN: Amikor ezt a döntést meghoztad nagyon fiatalon, azt hogyan viselted?

R. G.:

Ez volt az első alkalom az életemben, amikor nemet mondtam. Nagy dolog volt nekem. Előtte mindig próbáltam kibújni a konfliktushelyzetek alól, de akkor a sarkamra álltam.

Elmondtam, hogy nem velük van bajom, csak szeretném a saját utam járni. Nagyon nehéz volt, mert a szüleim is nehezen mondanak nemet, és ebben a szellemben neveltek. Azt hittem akkor még, hogy ezzel megbántom az embereket. Utána jött egy kicsit lázadóbb időszakom, amikor egy ideig mindenre azt mondtam: nem akarom. Élveztem, hogy kimondhatom, és a családom akkor sem fog megharagudni rám. Hál’ istennek, nem tartott sokáig, nagyjából egy évig. Végül már magamat sem szerettem, ha kívülről tekintettem magamra. Utána elindult egy olyan munkafolyamat, ami mindenkinek megfelelt.

Gy. D./WMN: Nem nyomaszt néha, hogy te viszed a hátadon az egész család megélhetését? Most már az öcséd is neked dolgozik: ő készíti a klipjeidet.

R. G.: Szerintem pont ezért viselkedtem így akkor: mert tudtam, hogy valamilyen szinten én vagyok a kulcsa minden helyzetnek, és nekem kell a végső döntést meghozni. Most már tudom kezelni, nincsenek ilyen problémáim.

Gy. D./WMN: Az eddigi egyetlen pasid is ennek a belső körnek a része volt, hiszen apukád barátja és zenésztársa volt. Melletted csak olyan férfinak van helye, aki a te életedhez alkalmazkodik?

R. G.: Igen, hozzám kell alkalmazkodni, és a barátommal pont ezért ért véget a kapcsolatunk. Nem tönkrement, csak elfáradt, mert nehezen fért bele az életembe más is a karrier mellett. Ha megint érkezik valaki az életembe, majd megpróbálok mindent megtenni, hogy együtt maradjunk, hiszen egy kapcsolathoz két ember kell. De valóban olyan társra van szükségem, aki támogat, és megérti, ha éjjel fellépésekre kell mennem. Nem mondom, hogy csak szakmabelivel tudom ezt elképzelni, de a kívülállónak is meg kell értenie, hogy nekem ez az életem.

Gy. D./WMN: Kezdetektől nyíltan vállalod, hogy romungró családból származol. Megelőzted ezzel, hogy rasszista támadások érjenek?

R. G.:

Szerencsére nagyon ritkán kapok rasszista kommenteket. Egyszer történt csak, hogy épp fellépésre indultunk, kiléptünk a lakásból, és egy nagy BMW-ből egy kopasz csávó kiüvöltött: „Büdös cigányok!”.

Akkor megálltam egy pillanatra. De ma már köszönöm neki, mert akkor született meg a fejemben a gondolat, hogy erről dalt kellene írnom, és így készült el a Barna lány című számom. Nem tudom, sikerült-e vele bárki gondolkodását megváltoztatni, de azt tudom, hogy a romáknak fontos dal. Amikor koncerteken énekelem, mindig érzem, hogy a közönség érti, mit akarok vele mondani.

Gy. D./WMN: Amerikában viszont fehérnek számítasz.

R. G.: Igen, bár a gospel-tempomban elmondtam, hogy gipsy vagyok, mert ők azt hitték, latinók vagyunk, és spanyolul próbáltak hozzánk beszélni. Ott nem ismerik a cigányokat, ezért elmagyaráztam nekik, kik vagyunk, és megmutattam a zenénket is. Nagyon odavoltak. Tök jó volt megismertetni őket azzal, ahonnan jöttem. Nem tudom, hogy lehet megszüntetni a rasszizmust, mert Amerikában sem sikerült, ezt a kinti fekete barátaimtól hallom. Én nem is igazán értem. Hiszen mindannyian egyek vagyunk, teljesen mindegy, honnan jöttél, milyen a bőrszíned. Mindenki testvére mindenkinek – én legalábbis ezt tartom. Szeretnék még olyan dalokat írni, amik erről szólnak. 

Gyárfás Dorka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN