– Mikor maszturbáltál utoljára? Szoktál egyáltalán?

– Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz kérdezni. Ennek ellenére ne gondold, hogy könnyű válaszolni.

– Mert?

– Mert ez azért elég személyes.

– Na, jó, de most el akarsz nekem mesélni valamit...

– Volt egy élményem, amit magam számára is nehezen tudok megfogalmazni. Azt remélem, hogyha megosztom, jobban fogom érteni.

– Ne csigázz!

– A kérdésedre válaszolva, igen, szoktam maszturbálni. Elég borzasztó ez a szó, nem szeretem. Az autoerotika kifejezés, az tetszik, már csak igét kellene csinálni belőle.

– Ez talán közelebb is állna a valósághoz, mert akkor nem arra gondolnánk egyből, hogy a bugyidban matatsz...

– De az is fontos része a történetnek...

– ?

– Kezdjük itt! Szerintem nem is a bugyin, hanem az „auto” részen van a hangsúly. Szexelni mindig is szerettem, amúgy is szerelmes, szenvedélyes típus vagyok. A testem is mindig jó partnerem volt; jól ismerem és szeretem a bizsergést a gyomromban, a melleimben, az ágyékomban. Szemérmesnek meg aztán végképp nem mondanám magam... Viszont a vágy egész kora kamaszkoromtól a másikat jelentette: a szerelmemet, az ismeretlen flörtös partnert, barátot, kollégát. Férfiakat, nőket, de alapvetően egy másik embert. Amikor a férjemet megismertem, akkor láttam először, hogy valaki saját magába is lehet „szerelmes”. És nem a szó narcisztikus értelmében, sőt, nagyon is egészséges önszeretet formájában. Ez rohadtul erotikus: hogy úgy nézel magadra, úgy nézel a tükörbe, hogy abban örömed leled. 

Eltöltesz egy napot egyedül otthon, saját magaddal, és az olyan izgalmat, gyönyört hoz, mintha valakivel randiznál. Nem hiányt pótolsz, nem vigasztalódsz, nem elvágyódsz, nem jobb híján nyúlsz magadhoz, hanem jól, teljesen, minőségi időt vagy önmagaddal.

És izgatónak találod a saját tested! Én ezt sose ismertem, és nem is láttam senkinél. Viszont nála nagyon vonzott. Őt magát is vonzóvá tette, de izgatott az is, hogy én valaha képes lennék-e erre.

– Miért? Te nem tetszel eléggé magadnak?

– Ennél ez szerintem azért bonyolultabb. Azt hiszem, két szál van ebben a történetben. Nekem a szex önmagában sosem volt prioritás. Én más dolgokban hamarabb találtam az erotikával rokon érzéki örömöt: imádok főzni, enni, nevetni, táncolni, úszni, szabadban lenni, barkácsolni, kertészkedni (beleértve a tervezést is), cél nélkül utazni, a gyerekem szagába bújni, imádtam szoptatni – ezek számomra mind fizikai, szellemi, egyszersmind a kreativitásomhoz is kapcsolódó élmények. Fontos elem bennük a szépség, ahogy az erotikában is. És kellően komplexek, teljesek ahhoz, hogy mellettük ne hiányozzon más. A lényeg ott van inkább, hogy a szex eddig alapvetően a másikkal való kapcsolódást jelentette. Nem magamra, hanem a másikra, az együttre figyeltem. Ez izgatott, ez volt a kaland: a másikat felfedezni. Korán jött az első szerelem, nem is érdekelt magammal kibontani az erotikát. És persze a lélek szálai-bogai elég kuszák ahhoz, hogy azt pontosan meg tudjam érteni, hogy ebben a „másikra, együttre figyelés”-ben mennyi van a kora gyerekkori figyelem és szeretethiányból. Abból, ahogy az intimitás első mintái körülöttem a családi közegben kirajzolódtak; ahol a biztonságos, szeretetteli, elfogadó egymás felé fordulás, hogy is mondjam, több sebtől vérzett.

– Nem tőled hallom ezt először. Ismerős dolgok. De mi a másik szál?

– Ugyanez pepitában, a testemmel. Gondolom, nem vagyok ezzel sem egyedül: a testem egész életemben leginkább kritika tárgya volt. Vicces lenne kamaszkoromtól kezdve visszanézni, ahogy állok pucéran a tükör előtt: igazgatom a melleimet – állhatnának peckesebben, behúzom a hasam, lehetne feszesebb, a combjaim hosszabbak, a csípőm keskenyebb – soroljam? Ha tetszett valami, az is azért, mert épp ott passzolt az adott kor ideáljához. A lényeg, hogy nem tudtam nem ilyen fajta önvizsgálattal, kritikával, nem mindig egy külső szemmel, egy idegen szemével a tükörbe nézni. Legyen rendben, legyen szép is. De minden „legyen”. Az, hogy belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy szép, hogy tetszik, hogy milyen jó, hogy ez az enyém, na, ilyet el se tudtam volna képzelni. És most akkor a harmadik szálba bele sem megyek, az inkább a társadalmi meg kulturális normákról szól: hogy kisvárosban, elég konzervatív családban nőttem fel. Gondold csak el, milyen lett volna, hogy nőnek öncélúan legyen dolga a szexszel?

– Na, jó, ezt mind értem. És akkor most mi változott? Eljutunk végre a szexhez? Kiöregedtél ebből az indulásból? Megérett őszre az alma?

– Baromi ciki, mi? Elmúltam negyven, és egy csomó tapasztalattal visszafelé lépegetek, még most élem meg egy tizenhét éves élményeit is...

– Szerintem nem ciki. Én ugyanezt kérdeztem, amikor először, harmincöt évesen kezdtem Rejtőt olvasni. „Miért lenne ciki? Most élvezed, amit mások tizenévesen.” – válaszolt egy barátom. Sőt, minthogy mégiscsak egy érett, tapasztalt nő vagy, csak látszólag ugyanaz az élmény, mint egy kamaszgyereknek. De mit éltél meg, mondd már? Belenéztél a tükörbe, és tetszett, amit láttál?

– A rövid válasz az, hogy igen. De a lényege az élménynek, hogy megtalált az erotika. Önmagammal. Teljesen váratlanul, tervezetlenül, rákészülés, minden nélkül. Megyek haza éjjel kocsival, egy bérelt kis házba, az erdő közepén. A gyerekem az apjával, ezek végre az én napjaim. Nem sietek sehová, nincs más, akire figyelnem kell. Szóval vezetek, a kedvenc zenéim szólnak, és érzem, ahogy kúszik fel az ágyékomból az a fajta várakozással teli bizsergés, amit randik előtt szoktam érezni. Hogy bármi történhet. Hogy nem tudom, mi fog történni. És ilyenkor szokott (volt) az lenni, hogy bekapcsol a „vadász” üzemmód, keresem a partnert a játékomhoz. És most mégsem állok meg a főtéren, pedig valami koncert van, kiváló vadászterep. Megyek haza. Magamhoz.– És aztán?

– Semmi különös. Kiülök egy üveg borral a teraszra, és majdnem hajnalig nézem a csillagokat. Reggel viszont folytatódik ez a hangulat. Olvasok, napozok, aztán a fürdőszobában találom magam, az óriási tükör előtt. És azért nézek bele, hogy lássam a partnerem. Nem másnak akarok tetszeni, hanem magamnak.

Most először nem úgy nézek magamra, ahogy kívülről képzelem, hogy látnak – nehéz ezt megfogalmazni. Hanem valami hihetetlenül erotikus, bensőséges intimitással. Ahogy a pasim testébe tudok belegyönyörödni szeretkezés közben.

Nem tudom levenni a látványról a szemem, és amit látok, gyönyörködtet, felizgat. Annyira banális így elmondani, mégis érzem, hogy fontos. Fotózok, ezért rögtön jött a gondolat, hogy ezt most meg kellene örökítenem, annyira szép. De aztán ugyanazt éreztem, mint most, hogy nem tudnám jól visszaadni, és mert annyira intim ez a pillanat, hogy valójában nem is megosztható.

– És akkor miért küzdesz most itt mégis, hogy elmondd nekem?

– Több helyről jött mostanában szembe az a mondat, hogy „tanuld meg szépnek, vonzónak, szexinek látni magad!” – talán még nálad is olvastam valahol. Mindig rohadtul idegesített ez a „tanuld meg”. Vagyis hát, baromira frusztrált. Mást se csinálok, mint tanulok, tanulom letenni a családi örökséget, jól figyelni, reflektálni a kulturális, társadalmi elvárásokra, de a magam útját járni. Ám ezen az éjszakán és reggelen újra megértettem, hogy vannak dolgok, amelyekhez nem lehet így direktben eljutni. Munkával, akarással, tanulással, erőfeszítéssel. Ilyen például a gyönyör is.

– Akkor még sincs „tanulság”?

– De, szerintem van, csak nem receptszerű. Még nekem magamnak se. Nem lehet egy egyszerű ok-okozati összefüggést ráhúzni. Nyilván van egy csomó összetevő, amikért, ha úgy tetszik, megdolgoztam: az a fajta figyelem, ahogy élem az életem, hogy ennyi idős koromra nyilván már elengedtem egy csomó elvárást. Hogy megvan az érzelmi biztonságom, a családom, a férjem, aki jó társam. Nekem ezek fontosak. De paradox módon, ebben az élményben az is szerepelt, hogy a férjemmel most kezdjük egy kicsit szabadabban engedni egymást szexuálisan. Ha neki kalandjai voltak, nem tudtam jól kezelni a féltékenységem. Most tudom, hogy mit keres máshol, és most éltem meg először, hogy ez engem felszabadít. Hogy azokat a vágyait, amelyekre én nem rezonálok, megtalálja máshol, de ez nem bántja a kettőnk közötti szerelmet, bizalmat, biztonságot. Mert ezzel viszont egyszerre több tere lett az én vágyaimnak is. Ebben az esetben saját magammal.

– És mi van a nem magyarázható résszel?

– Szerintem ez meg csak egyszerűen gyönyörű. Költészet. Fodor Ákos versében így van: –„Ahogy a szél meglebbenti a függönyt: nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.” És bár most az erotikáról, a gyönyörről beszélgetünk, mégis mondhatom azt, hogy ez kegyelmi pillanat. Számít az, hogy mennyire van rá készen tested, lelked, de hogy mikor, hogyan talál meg, azt sosem tudhatod.

Mester Dóra Djamila

Az írás címe Picasso egyetlen színdarabját idézi meg.

 

Névvel vagy név nélkül ezen az e-mail címen várom a tapasztalataidat, gondolataidat: mesterdora@wmn.hu Ugyanitt tudsz elérni, ha konzultációra jelentkeznél. Várlak, beszélgessünk!

Kép: Flickr