Belassult, tétova mozdulattal nyúlok a telefonomért a sötét teraszon, hogy megnézzem, mennyi az idő.

Tizenegy is elmúlt, biztos már rég letette a gyerekeket. A két sörtől tompult fejjel felnézek, és látom, hogy most húzza be maga után csendben a teraszajtót abban a koszos-szürkére mosott kinyúlt pólójában, amin már alig látszik a felirat: „Gólyatábor 1994”.

Látom őket magam előtt. Látom, ahogy várja, hogy egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt végre csak a mély, egyenletes szuszogását hallja a fiamnak, látom, ahogy a gyerek szája végül ernyedten tátva marad ott, néhány centire a szétszívott mellbimbóban végződő, üres tejeszacskószerű mellétől. Nem vagyok ott velük, mégis, mint egy filmet látom... annyiszor láttam már.

Szólnom kéne neki, hogy szerintem ez nincs rendben. Nem hiszem el, hogy egy háromévest nem lehet máshogy elaltatni, ez már kicsit beteges.

De nem szólok, ma aztán végképp semmi erőm hozzá.

Mióta hazajöttem a munkahelyemről, itt ülök a teraszon és újra meg újra a We are young-ot – a mi dalunkat – hallgatom, és én ebbe bele fogok dögleni.

Persze igaza van. Azt mondja, évek óta csak szopatom, így mondja, és nem tehetek róla, de erről csak az jut eszembe, milyen elképesztően jól csinálja. Azt.

Bárcsak ne ezekkel a szavakkal mondaná, mert így képtelen vagyok komolyan venni.

– Ja, és a hétvégén lefoglaltuk a termet – mondta ma az ebédlőben a másik asztalnál, olyan hangosan, hogy én is biztosan meghalljam. – És végre lefoglalóztam a ruhámat is, majd átviszem azt az esküvős újságot, amiben megtaláltam, és megmutatom, mikor átmegyek hozzád kávézni – fuvolázta túljátszva annak a nagy seggű Zsófinak a titkárságról.

Hozzá fog menni ahhoz a született balfaszhoz, akivel azt csinál, amit akar, csak azért, hogy engem kicsináljon vele.

Persze megmondta, hogy ezt fogja csinálni. Legalább százszor megmondta.

Legelőször jó egy éve, mikor először tudtam nála maradni egy teljes éjszakán át. Felkönyökölt az ágyban, ami tele volt annak a másiknak a szagával, pedig állítólag kicserélte az ágyneműt, mielőtt odaértem és azt mondta: – Ha kicseszel velem, és nem válsz el a feleségedtől, végül hozzá fogok menni. Nem azért, mert annyira szeretem, és vele akarom leélni az életemet, hanem mert akkora fájdalmat fogsz nekem okozni, ha nem vállalsz fel, hogy meg akarlak majd büntetni – így mondta, hidegen, tisztán és igazan.

Most pedig csak azt teszi, amit megígért. Miközben beledöglik egy kicsit ő is.

Persze ő egy tökös nő. Amióta csak hozzánk jött dolgozni, volt abban valami izgatóan férfias, ahogy az emberekkel bánt: baromira nem akart megfelelni senkinek, és leszarta, hogy az emberek kedvelik-e. Hát, nem kedvelték. Igazából jó ideig én sem.

Néha arra gondoltam, ki kéne rúgatnom, néha meg – igazából egy idő után már majdnem mindig – arra, hogy milyen lehet vele az ágyban.

Hosszú évek óta nem éreztem ilyen követelőző lüktetést a testemben, de egyszerre undorodtam is magamtól, mert tudtam, hogy meg fogom tenni. Aztán már nem agyaltam semmin. Utána a kocsiban hazafelé elképesztően jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés: nem ismertem a testét, nem ismertem a mozdulatait, fogalmam sem volt, mit fog a következő pillanatban tenni, fogalmam sem volt, mi és hogy jó neki. És mégis baromi jó volt. Vagy éppen pont ezért.

Gyűlöltem magam.

Egészen másnap reggelig, míg be nem értem a munkahelyemre. Mikor megláttam tudtam, hogy ennyi volt. Őt akarom már mindig.

Ma este a sötétben ülve – amikor arra a gondolatra, hogy ott állunk a feleségemmel az ő esküvőjén – hirtelen olyan erős hullámban tör rám a hányinger, hogy egy pillanatig azt hittem, mindjárt kidobom a taccsot.

A feleségem persze már jó ideje tudja. Tudom, hogy tudja.

Onnan tudom, hogy tudja, hogy egyszer csak nem volt már balhé meg mártír arccal szenvedés: helyette elkezdett  kissé mesterkélten – „jól lenni”.

Évek óta először nem magának festette be a haját, aztán pedig megcsináltatta a körmeit. Pont olyan picsapiros lett, mint az övé, de rajta inkább olyan ócska kurvásnak tűnt.

Egyik este – miután letette a gyerekeket –  kijött a nappaliba, ahol bealudtam a tévé előtt a kanapén, és elkezdte keményen megdolgozni a lábam közét, és önszántából lehámozta magáról a pólóját. Közben egyszer az zakatolt bennem, hogy ennek működnie kell, utána meg az, hogy bassza meg. Ez nem fog menni. Mikor vége volt, maga felé fordította az arcomat, a tévé villódzó fényénél láttam a szemében gyűlő könnyeket, és azt mondta: „Szeretlek. Nagyon szeretlek”. És láttam rajta, hogy ezt ő most nagyon akarja. Hinni akarja nagyon.

Én akkor úgy szorítottam magamhoz, hogy nekem is fájt, és közben azt mondtam magamnak: jó lesz ez. Jó lesz a gyerekeknek, és jó lesz neki, aki most úgy kapaszkodik belém, mint akkor régen a koleszban a gólyatáborban, abban az áporodott lábszagú idegen szobában, ahol a heverő durvára szövött huzata sebet dörzsölt a csigolyái tájékán a bőrére, mire csatakosra izzadtan – egyszerre – mentünk el.

Szerettem, a kurva életbe.

Most meg itt ülök a teraszon sörtől zsibbadtan, és figyelem, ahogy óvatosan tapogatózva közelít felém a sötétben. Ahogy kiér az ajtó feletti lámpa fényköréből, az arca már teljes sötétségben van.

Széjjelszakadok. És nem jó már sehol sem.

Szlavicsek-Hegedüs Judit 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/klebercordeiro