Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy bankoltak anyádék

–

„A gyűjtőlap bármikor beváltható”

Első – pénzvilággal kapcsolatos – emlékem a takarékbélyeg volt. A suliban lehetett venni Bea néninél a nagyszünetben. Tán két forint volt a beugró, de az is lehet, hogy tíz, mindenesetre a Lutra-album mellett ez biztosította a jelentős izgalmakat az iskolában. Aztán jött a Konsumex vállalat dollárboltja, ahol már akkor is csak kártyával lehetett fizetni – ide kapták a fizetésüket vagy honoráriumukat az állam szorgosan ellenőrzött állampolgárai. Szép volt az a kártya, tán sárga vagy barna színű, úgy éreztem apám kezét szorongatva a Konsumex felé tartva, mintha egyenesen Krőzus kezét fognám. Később jött az életünkbe a Dunabankos bankkártya. Anyám ugyanis volt annyira menő, hogy bankkártyát kérvényezett, és kapott. A dombornyomásos plasztiklapot egy kis szerkezettel húzták le, miután egy kinyomtatott listán átnézték, hogy nincs-e letiltva a száma, egyenként silabizálva át az adatokat. Ma ettől minden banki szakértő lekaparná az arcát, miközben a tolvajok boldogan hedonoznának a 24 órás lehetőségtől, de akkoriban ez bizony nagyon technek tűnt.

Életem első saját bankkártyáját 16 évesen kaptam meg. A Mekiben megkeresett forintjaim kerültek rá – már ami maradt életem első telefonjának beszerzése után. Csak annyit mondok, tán ötsoros kijelzője volt. Mármint a telefonnak. Olyan régi időkről beszélünk...

Nemrég a családi emlékek közt kutatva találtam meg a dédnagypapám feljegyzését, aki arról írt nagyapámnak 1946-ban, aki épp Bajorországban múlatta az időt amerikai hadifogságban, hogy ne jöjjenek haza, mert a megemelt nyugdíjuk is csak fél dollár havonta, menjenek inkább Amerikába. A nagyszülők persze hazajöttek, anyámmal a karjukon, hogy elfoglalják a családnak kiutalt kétszobás Boráros téri lakást.

Pénzük nem igazán volt, így nem kellett azon gondolkodni, hova tegyék, ráadásul mire hazaköltöztek, államosították a bankokat, így gondolkozni sem kellett sokat, hogy hová menjenek, mert nem volt más választás: takarékszövetkezet vagy takarékpénztár.

Bankkártyáról pedig akkor még álmodozni sem lehetett. A fizetés borítékban érkezett, Gizike a pénzügyről adta kiadta az ablaknál, természetesen a gondosan aláírt bérszámfejtéssel együtt.

Jó ideig maradt is a kézzel írott munkakönyv meg bérszámfejtési papírrengeteg. Az első számítógéppel anyám malévos korában találkozott. Akkora volt, mint egy szoba (vagy tán kettő) – mesélte nekem, és amikor Olaszországba ment kitanulni a kezelését, beidézte utána az állambiztonsági szolgálat, hátha összeszűrte a levelet holmi nyugati ficsúrral.

A bankpiacon egészen 1987-ig kellett várni komolyabb változásra, amikor is kialakult a kétszintű bankrendszer. Ennek az egyik pillére a jegybank, a másik pedig a kereskedelmi bankok lettek. 

Kétszer kettő néha öt, nem csalás, nem ámítás... ja, de

Később, ahogy fejlődött a technika, és puhult a rendszer, jöttek a többiek; a nyugatiak, akiket először persze kétkedve fogadtunk. Végül aztán belerázódtunk a demokráciába – a fenét, nekünk még ez sem megy igazán... – lett választék bőven, lehetett lobogtatni a Postabankos kék betétszámlakönyvet, ami annak idején a menőség csimborasszója volt. Ma meg? Az igazán menők a platinakártyájukat mutogatják, ha pedig valaki még ennél is magasabb összeggel rendelkezik, kérhet privát bankárt, aki kezeli a pénzét, a befektetéseit, valamint gyorsan és hatékonyan megoldja a problémákat. 

De ugorjunk vissza Magyarország első nagyobb banki botrányára: a Postabank bedőléséről terjesztett információ nagyot szólt, mert ennek hatására tényleg majdnem bedőlt a bank. 1997 február végén jött a hír, hogy a Postabanknak hamarosan annyi, fizetésképtelenné válik. Az információt állítólag az egri ÁB Aegon egyik pénzügyi osztályvezetője terjesztette el, őt később felmentették. Ami viszont biztos, hogy pillantok alatt kitört a pánik, a bankfiókok előtt hosszú sorokban álltak a betétesek, és a bank forrásainak egyhatodát, ami az akkori sajtóinformációk szerint 24, mások szerint 40 milliárd forint volt, elvesztette. A bankpánik nyomán kiderült, hogy nem minden olyan fényes, mint amilyennek látszik. A helyzetet rendezendő, a magyar állam 150 milliárddal konszolidálta a bankot, ami állami tulajdonba került, majd 2003-ban az Erste vitte el az állam részvényeit. Szerencsére, ha nincs túl sok pénzed, nem kell aggódni, az Országos Betétbiztosítási Alap 100 ezer euróig garantálja, hogy visszakapod a pénzed akkor is, ha becsődöl a bank. Ha meg sok pénzed van, tartsd több bankban.

Verseny: ON

A 2008-as válság óta egyébként is nyomasztó gondolatként telepedik ránk, hogy mi van, ha becsődöl a bankunk, ne adj' isten az országunk, és mit tehetünk ellene? Azon túl, hogy otthon tartod a párnacihában, ami szintén nem túl biztonságos megoldás, nem sokat, így marad a 100 ezres limit. Euróban.

Pont a válság hatására jutottunk el odáig, hogy a bankok igyekeznek megfogni az ügyfeleket, újra megszerezni a bizalmukat, és válogatott eszközökkel meggyőzni őket, hogy náluk bankoljanak.

Ennek elsődleges módja persze a szolgáltatások bővítése, az egyre progresszívebb termékek bevezetése – de mivel ezen a területen azért korlátozottak a bővülési lehetőségek, mind több bank igyekszik az ügyfélélményre is koncentrálni.

Ma ott tartunk, hogy meg sem lepődünk, amikor egy bankfiókban babasarkot vagy gyerekjátszót látunk, a zümmögő neonokat sok helyen melegséget sugárzó világításra cserélték, előfordul ingyen WIFI a várakozás közbeni unalom elűzésére, sőt, van, ahol kávézó is várja az ügyfeleket a bankfiókban – és itt nem arra gondolok, amikor annyi a pénzed, hogy egyenesen a fiókigazgató személyesen készíti el a kapucsínódat – hanem, mondjuk, a saját bankom, a MagNet tényleg kifejezetten vendégcsalogató kávéházára. De olyanról is hallottam, hogy lehet háznál bankolni, azaz például a számlanyitás miatt meglátogat a bankos kisasszony (vagy úriember). Otthon. 

És ez tényleg így megy. Nálam legalább biztosan. Az a tény, hogy

nem egy végtelenül steril környezetben bankolok, hogy nem azt érzem, hogy egy darálón mennek át az emberek, ahol mindenki egyforma. Hanem vagy megismer az ügyintéző, amitől úgy érzem magam, mint a törzskocsmámban, vagy tudok inni helyben egy kávét, aminek hatására nem robbanok fel várakozás közben.

De ami leginkább „megvett kilóra”, az a becsületkasszájuk és a társadalmi szerepvállalásuk. Egyrészt annyi számlavezetési díjat fizetek, amennyit jogosnak érzek, vagy amennyi belefér a büdzsémbe, másrészt pedig minden évben eldönthetem, hogy a bank hasznának meghatározott, rám eső részét, melyik alapítvány kapja meg. 2017-ben 72 millió forintról rendelkeztek az ügyfelek, köztük én is, akik pontosan meghatározott célra adhatták oda a haszonból járó pár ezer forintjukat, egy-egy olyan szervezetnek, amelyek tesznek is valamit az élet jobbá tételéért.

Szóval, elég sok minden változott azóta, hogy a nagyszüleim anyámmal a karjukon hazaköltöztek Magyarországra, vagy azóta, hogy apám kezét szorongatva párás szemmel bámultam a Konsumex nyugati kínálatát. És, hogy hogyan tovább? Lesznek-e bank drive-in-ek, ahol a kocsiból rendelhetjük meg majd fizethetjük ki a „menüt”... vagy drónnal fogják kiszállítani az új bankkártyát? Ki tudja? Kíváncsian várom a fejleményeket...

Zimre Zsuzsa 

Kiemelt kép: Bauer Sándor, 1967 (Forrás: Fortepan)