Hat éve történt. Június elsején. Akaratom ellenére végérvényesen lezárult valami az életemben. Nem volt szerelem első látásra, sőt, annyira ellenszenvesnek tűnt számomra, hogy legszívesebben kitértem volna az útjából. De aztán észrevétlenül oly közel kerültünk egymáshoz, hogy csontig hatolóan fájt a kényszerű búcsú. Minden jel nagyon világosan és egyértelműen azt mutatta, hogy soha többé nem látjuk egymást az életben. Költözés közben apró cetlikre írt gondolatokat süllyesztettem a papírdobozok mélyére, Coelho-i üzeneteket küldtem magamnak arra az időszakra, amikor majd egy új lakásban bontogatom a selyempapírba csomagolt klopfolót és szappantartót. Ilyen nehéz szívvel váltunk el egymástól. Kína és én.

Határozottan azon az állásponton vagyok, hogy bele lehet szeretni egy városba, és ez a kapcsolat is nagyban alakítja és formálja az embert. Tősgyökeres nyíregyháziként Budapest marad az el nem múló, örök szerelem, amely abban a pillanatban feléled, amikor újra látjuk egymást. Számomra van egy másfajta, meghatározóan fontos szerelem:

egy másik város, amely szürreálisan idegen volt, és mégis úgy bújt a bőröm alá, olyan mélységig láncolt magához, amire soha nem számítottam.

Az első benyomásom Pekingről több mint lehangoló volt: álltam a 17 milliós város egyik toronyházában, a szürke szmog övezte várost néztem, ahol a nap egy halványan pislákoló fehér korongnak tűnt, és azon morfondíroztam, hogy a három évre szóló kiküldetést hogyan lehetne visszacsinálni. Majd azon, hogy mit be nem vállalnék azért, hogy bárhol legyek, csak itt ne. Dalolva indultam volna azonnal Kamcsatkára vagy Ouagadougou-ba. A mai napig fel tudom idézni az első napok furcsán idegen illatait, amelyek közel sem jellemezhetők romantikusként: emlékszem, ahogy a piacok savanykásan keserédes illata keveredett a szmog füstös szagával, és az éttermekből szójaolaj-fokhagyma-gyömbér keveréke áradt az utcára.

Az első hetekben Peking azt mutatta meg, mennyi mindent nem tudok: nem tudtam pálcikával enni, nem tudtam elolvasni a menüt az étteremben, és hiábavalónak tűntek a megérkezés előtti mandarin nyelvórák, mert mindenhol hatalmas hahotázásokat váltottam ki magam körül, amikor próbáltam szóba elegyedni a helyiekkel. De az ilyen antipátiával átitatott kapcsolatok – érdekes módon – gyakran 180 fokos fordulatot vesznek.

Peking, mint egy kitartó udvarló, állta a sarat, míg én az ellenszenvben fortyogtam, de pár hét után engedtem a csábításnak. Az fogott meg leginkább, ami eleinte a frászt hozta rám: a szokatlansága. Elég hamar bedőltem a szürreális jeleneteknek, amelyekből jócskán akadt minden napra: volt, hogy az egyik utcasarkon két férfi egy hupilila műanyaglavórban úszkáló teknős mellett guggolt, volt, hogy pincér kapta ki a kezemből a pálcikát, hogy ollóval vágja fel a levesemben a rizstésztát, rendszeresen egész metrókocsinyi ember meredt rám, amikor beszálltam az utastérbe, és gyerekek tapogatták meg a szőke hajamat. Ámulatba ejtettek a hétköznapokba ágyazott – számomra – abszurd helyzetek, és egy-egy hihetetlen helyzetben a valóság és egy esetleges kandi kamerás felvétel gondolata között hezitáltam. Mindeközben Peking úgy ragadott magával, hogy időm sem volt észre venni.

Állítólag kétféle kapcsolat van: olyan, amelyik felemel, és olyan, amelyik lenyom.

Peking először a falhoz vágott, majd a végletekig tologatta a határaimat, hogy végül ebben a furcsán induló viszonyunkban szuper jól érezzem magam. És – bár nem az elképzeléseim szerint alakultak a dolgaim –, olyan magaslatokra emelt, amelyekre csak egy igazán jó társ képes. Kínaiul tanultam, merőben új területeken próbáltam ki magam, és életre szóló barátokra leltem itt. Szerintem egy várost nemcsak a szépségéért, az érdekességéért, az élhetőségéért lehet szeretni: sokkal mélyebben meghatározó az, hogyan éli meg ott önmagát valaki. És én nagyon szerettem a pekingi énemet.

A búcsú után jó ideig tartott megtanulni Kína nélkül élni. Éveken át ünnepeltem a kínai újévet, és kerestem az alkalomhoz illő autentikus éttermeket, a szerencsét hozó húsos gombócokat. A tavaszünnep első napján egyszer a férjemre is rápirítottam, amikor a kínai szokásokkal szembe menve kiürítette a szemetest. Hiába tette fel a logikusnak tűnő „Ugye, tudod, hogy nem vagy kínai?” kérdést, eltántoríthatatlanul vittem magamban tovább az én kis Kínámat.

És hogy mi volt a magamnak gyártott Coelho-i üzenet? A melankóliával jócskán átitatott búcsú közepette azt a mondatot írtam egy fecnire, amire Peking tanított meg:

„az életnek jobb forgatókönyve van, mint neked”.

És ez azóta számtalanszor beigazolódott. Mi a csavar a történetben? Számmisztikusok szerint kilencéves ciklusok követik egymást az ember életében. Kilenc évvel azután, hogy Pekingbe költöztünk, ismét visszatértünk Kínába: ezúttal a déli Kantonba.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a kínaiakat, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában nézd meg Éva Facebook-oldalát.

A fotón a szerző látható.