Megszületett Róza. Még a szülőszobán közölte velem az egyik csecsemős nővér, hogy szerinte „nem fog menni a szoptatás”. Szerencsére még annyira máshol voltam lelkileg, a fizikális oldaláról nem is beszélve, hogy nem érintett meg a dolog, úsztam a boldogságban. Napokkal később tudatosult bennem, hogy mit is mondott. Kerestem rá a lehetséges válaszokat is, de nem találtam. Szerencsére nem lett igaza, hála a sok utánaolvasásnak és Rozinak.

A szülőszobáról több mint három órányi édes hármasban levés után toltak ki a csecsemőosztályra. Kimerült voltam, közben az adrenalin rendesen dolgozott bennem, folyamatosan filmkockák peregtek a szemem előtt az elmúlt sok óra történéseiről. De azt még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy a következő egy hét mennyi próbatételt állít majd elém. Boldogság és büszkeségmámorban úszva megérkeztem a 111-es kórterem ablaknál lévő ágyához. Fáradt voltam, fájt mindenem, de hamarosan hozták Rozit is utánam, ami meglehetősen átszínezte a szülés utáni fájdalom maradványait. Bababarát kórház lévén, velem lehetett 0-24-ig, aminek nagyon örültem. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy megfelelő segítséget  kapunk, ha szükség van rá, és itt minden rendben lesz.

Rozi nemigen akart aludni élete első éjszakáján, bármit csináltam vele, ő csak hangoztatta, hogy valami nem oké. Persze hulla fáradt voltam a szülés után, és egyre inkább frusztrált, hogy nem tudom megnyugtatni, de azt nem gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni.

Megérkezett az éjszakás nővér, majd ezekkel a „támogató, segítő” mondatokkal fordult felém: „Miért nem tudja megnyugtatni, anyuka? Tőle zeng az egész folyosó!”

Tekintve, hogy gyakorlatilag még módosult tudatállapotban voltam, és fizikailag is kimerültem, nem nagyon tudtam válaszolni. De a könny megjelent a szememben, és nagyon rosszulesett. Megalázva éreztem magam. A következő pillanatban megfogta, majd elvitte a kislányomat. Amikor visszahozta, közölte, hogy adott neki egy kis cukros vizet, majd hozzátette:

„Ezt itt nem szabadna, de mi azért szoktunk adni.” Mi van? Mi vaaaaan??? Miért nem kérdezte meg tőlem, az anyukájától, hogy én mit szólok hozzá? Nem feltételezem, hogy rosszat akart neki, de jogom van tudni, hova viszi, és mit csinál a vele.

A kórtermünket szinte szünet nélkül sütötte a nap, 40 fok volt... szellőztetni nem tudtunk, mert az ablak pont az udvar dohányzásra kijelölt részére nézett… Ha esetleg senki nem dohányzott odakint, akkor a szemétgyűjtő autó pöfögött az ablak alatt. Hogy-hogy nem, a szemetet is a mi ablakunk alatt gyűjtögették, ami utólag visszagondolva is elég abszurd.

Egy vizsgálat alkalmával bejött egy nővér, aki egyenesen az ágyamhoz sietett, elhúzta a sötétítőt, és közölte, hogy „kell a babáknak a fény”… Mi??? Összeizzadva szoptattunk a szobában, embert próbáló hőség volt. Ő biztos nem akart semmi rosszat, de mennyivel másképp hangzott volna így: „Hogy bírják a meleget? Mit szólnának, ha picit elhúznám a sötétítőt?” – ha így történik, biztos nem éreztem volna azt, hogy gyereknek és levegőnek néznek…

Ismét kommunikáció: két napon át jeleztem a nővéreknek, hogy sokat alszik Rozi, oké-e ez? „Pppeeeerszeee, örüljek, hogy ilyen JÓ baba”... (ez az a mondat, amitől kiütésem lesz... ha sírna, akkor már nem lenne jó baba?) Majd vizitkor mondta a gyermekorvos, hogy sárga, ezért kék fény alá kéne majd vinni. Mire a nővérke felém: „nem vette észre, anyuka, hogy sárga???”

Tejfehérje-allergiám van, ezt jeleznem is kellett előre. Ismeritek a milánói sajtos rizst? Az egyik nap főételként ezt kaptam... semmi baj nem lenne vele, csak hát, a sajt az tejből van. Aztán volt itt tejtartalmú kenőmájas is, de a kedvenceim a reggelik voltak. Két szelet fehér kenyér, egy, azaz egy szelet felvágottal... több mint tápláló. Meglepő vagy sem, az ételek nagy része amúgy jó volt. 

Egyik új szobatársam – mert az egy hét alatt több turnussal is megismerkedtem – éjjel érkezett a szülőszobából, nagyon gyengén, erős vérzéssel. Jött az éjszakás nővér, aki mondta, hogy majd egy-két óra múlva jöjjön a nővérpulthoz aláírni ezt-azt. Micsooooda???? Többen jeleztük, hogy éppen vérzik. Erre megérkezett a válasz, hogy „végül is vissza tud jönni”. 

Bababarát kórház lévén a férjek nem jöhetnek be a kórterembe, nem foghatják meg a gyereküket. Tehát: mi egy hetet töltöttünk bent, ez idő alatt a férjem csak nézhette a lányát. De mi a bababarát definíció alatt valami mást gondolnánk.

Kizárólag annyit tehettem, hogy kitolhattam a kórterem ajtajáig, és onnan nézhette, aki akarta. Értem, hogy higiénia... meg újszülött... meg minden, de az, hogy a cigiszagú nővérkék fogdossák a kislányomat bababarátnak mondható? Vagy, hogy magához ölelve átviszi egy várón át, ahol rengeteg ember üldögél, az bababarát?

Két este is kétszer kellett szólnom a gyógyszer miatt, hogy mikor adják már be Rozinak. Hiszen épp ezért kellett bent maradnunk a kórházban... Értem, hogy sok a dolog, és kevés az ember, de ettől még elég furcsa, hogy könyörögni kell a gyógyszerért.

Szerencsére akadtak szívet melengető történetek is. Az orvosok és a védőnők nagyon kellemes meglepetést okoztak. Partnerként kezeltek, kérdezhettem, magyaráztak. Az orvosok kifejezetten türelmesek és megértőek voltak, ha könnyes szemmel kérdeztem, érezhető volt a törődésük. A védőnők nagyon felkészülten, támogató módon és segítőkészen álltak hozzánk. Több anyával órákig beszélgettek a szoptatásról, biztatták, fontos információkkal látták el őket. Nekem is többször segítettek, vagy ha nem, akkor dicsértek, ami – lássuk be – nagyon jólesett.

Amikor a sárgaságért lettem „leszidva”, az egyik nővérke visszajött, hogy jól vagyok-e. Picit pityeregtem neki, kedves volt a figyelmessége. A „leszidós” nővér érezhette, hogy túllőtt a célon, és onnantól kezdve ő volt a legkedvesebb. Akadt, aki segített, és olyan is, aki humorral oldotta a feszültséget, ami egy idő után már szinte tapintható volt körülöttem. Ebben a „harmonikus környezetben” ismerkedtünk egymással Rozival, aki végig nagyon bátor és nyugodt volt. Az egyhetes kórházi lét egyértelműen pozitív hatása, hogy gyakorlatilag kizárólag velem volt, én láttam el, és minden mozdulatát lestem.

Szeretném, ha tudnátok, hogy ezzel az írással nem az a célom, hogy szidjam a magyar egészségügyet. Tisztelem azt, aki kitart a rendszerben, és azt is megértem, hogy marha nehéz lehet annyiért, és olyan körülmények között húzni nap mint nap az igát, de azért néha egy cseppnyi empátia sokat segítene a dolgon... 

Sári-Kurán Zsuzsa