–

A fekete hajú asszony hátrasimította a fürtjeit, miközben a szennyest pakolta be a mosógépbe.

A fürdőszoba csempéjébe ferde fénysebeket hasított a nap. A ragyogás égette a nő szemét. Rosszulesett a lelkének is. Jobb szeretett homályban élni. Bizonytalanságban maradni. Nem megbizonyosodni. A sejtelmek csak addig viselhetők el, amíg sejtelmek maradnak. Amint tudás lesz belőlük, mindent lerombolnak maguk körül.

– Milyen nagy ablakai vannak ennek a fürdőszobának! – mondta ki hangosan Giselle. – Párizsban ez ritka! Ahogyan ez a hatalmas lakás is igazi luxusnak számít – súgta megint csak magának.

Sokat volt egyedül. Önkéntelenül alakult ki ez a rossz szokása, hogy magában beszél, mint az öregasszonyok. Eleinte úgy tűnt, mintha a macskáknak magyarázott volna. Később már nem vette a fáradságot, hogy úgy tegyen, mintha nem lenne az, aki: magában motyogó habókos, vén szatyor.

– Érdekes! A habókos szót sosem szoktam használni. És a vén szatyrot sem! Lehet, hogy kéne? – dünnyögte, azzal nekilátott az utolsó darabokat behányni a gép dobjába.

Amikor az a rusnya, zöldes alsógatya került a kezébe, undorodva hajította tovább.

– Hát, erre a színre sem lehet rágerjedni! Ki indulna be ettől a fekáliaszíntől, most komolyan! „Pompás fos” – ezt a nevet adom ennek az árnyalatnak! – Amint ezeket a szavakat kiejtette, akkor vette észre, hogy a mozdulat egy kis papírt forgatott ki a földre a boxeralsóból.

Felvette a cetlit. Egy fotó volt. Sötét hajzuhataga azonnal a szeme elé omlott, hogy megvédje a fájdalmas napsütéstől. És attól, amit a fotón lát. 

Kellett vennie egy nagy levegőt, hogy közelebbről is megvizsgálja. Aztán még egyet, hogy ne toluljanak könnyek a szemébe.

– Pedig tudtam én ezt, hogyne tudtam volna! – nyugtatgatta magát hangosan. A fénykép remegett a kezében.

– Csak éppen azt nem tudtam, hogy ilyen szép a nő. Meg azt, hogy ennyi ideje tart! – itt egy kis oxigénre volt szüksége. Erősen az ajkába kellett harapnia. Úgy, hogy zsibbasztóan fájjon, és vér serkenjen belőle.

– Harminc éve – mondta ki. Felszisszent a szavaktól.

A kis fürdőszobai hokedlin ült, amin a szennyesruhákat szokta válogatni, mégis meg kellett támaszkodnia. A hideg csempe egy kis erőt sugárzott a tenyerébe.

– Jól van, jól van. Ha így van, akkor így van! Juszt sem rendezek jelenetet! És teszem tovább a dolgomat – határozta el magát. Majd felpattant a sámliról, a képet pedig betette a tárcájába. A két gyereke melletti fotó mellé, a nejlonzseb alá.

A délutáni takarítást még nagyobb elánnal csinálta, mint addig. A lakásban minden ragyogott. A fájdalmas fényű napsütés bronzba vonta a bútorokat. Vörös liliomot vásárolt az előszobába, a tükör előtti asztalra. Harsány volt és ízléstelen, de úgy érezte, valamivel fel kell hívnia magára a figyelmet.

A báránysült, amit a vendégeknek készített hét nyelven beszélt. Talán bizony még magyarul is. Hiszen a férje szeretője is magyar. Antoine új kollégái pontban fél nyolcra értek oda. Soha nem voltak még Giselle-nél és Antoine-nál, ezért hát a lakás összes szegletét megcsodálták, ők pedig jó házigazdaként szívélyesen megmutogattak mindent.

Már a konyaknál tartottak, amikor a nappaliban található nagy art deco-komódhoz sétáltak, kezükben az aranybársony itallal. Ez a bútor volt a férje büszkesége, Bécsből hozatta, órákat tudott mesélni róla. A tetején helyezték el a bekeretezett családi fotókat. Ezekről általában mindketten lelkesen magyaráztak a vendégeknek. Most is épp a díszes rámákban álló képekről meséltek a férje új munkatársainak.

– Ez a lányunk. Ez pedig a fiunk. Itt a lányunk az esküvőjén, ugye, milyen szép a ruha? Igen, pezsgőszínű volt, elképzelhetetlenül sok csipkével. Itt a fiunk az esküvőjén. Mint egy színész vagy egy énekes, ugye, milyen szép? Aztán itt van a fiunk és a menyünk. Aztán a lányunk és a vejünk. Itt a lányunk nagy pocakkal. Igen, igen, babát vár.  Őszre.

– Ezen a fotón a mosolyunk szinte egymás folytatása – mutatott Giselle egy ezüstkeretes képre. – Nem igaz, drágám?

– Ezen pedig – nahát, milyen apró, viszont mennyire szép keretet kapott, ugye? Szóval ki is van ezen a képen? Hát, ezt a történetet inkább a férjemre bíznám, ő fogja elmondani.

A férje ekkor a képre néz, miközben majdnem megfullad ijedtében. Az orrán és a száján is visszajön az épp lenyelt konyak.

Értetlenül bámul a feleségére, miközben az apró képre mutat, mely egy automatában készült Budapesten. A keze remeg, a nyakán közben úgy lüktet egy ér, hogy Giselle szinte megsajnálja.

A vendégek pedig várakozva néznek Antoine-ra, hátha megosztja velük a családi fotó történetét...

Finy Petra