Ez tanít, ez meg „csak” ír

Erika a legjobb barátnőm, multis múltam egyik legjobb „szerzeménye”, együtt voltunk a rendszer „bajkeverői” a számunkra értelmetlen környezetben. Rendszeridegen mivoltunk dacára kifejezetten jól végeztük a dolgunkat, már-már sikeresnek is mondanám magunkat, ha nem tudnám, mennyire nem nekünk való volt mindez. Erikában és bennem sok a közös vonás, nem véletlenül a legjobb barátnőm, de az életünk is nagyon sok vonalon párhuzamosan fut. Habár a nagyvállalat már mindkettőnket hamarabb kivetett magából így vagy úgy, negyvenéves korunkban mindkettőnk élete újabb fordulatot vett. Ő fogta magát, és a menő pozíciókat sutba dobva elment egy általános iskolába, és eredeti végzettségének megfelelően elkezdett angolt tanítani. Én fogtam magam, és elhatároztam, hogy egyetlen dolgot csinálok innentől: írni fogok.

Nekünk, ennyi

„Hát, hatalmas karrier” – mondhatnád. Mert ha legalább Erika elvégzett volna, mondjuk, egy szappankészítő tanfolyamot... vagy megtanult volna csokit készíteni, és most építené a vállalkozását, akkor mégiscsak kisülne ebből valami. Vagy, mondjuk, én, miért nem voltam még kitartóbb és akkor nem egy mikro kis PR-cégecskét hagytam volna magam mögött, hanem építhettem volna menő vállalkozást irodával és tíz emberrel.

Pedig pont ez a lényeg. Hogy nem akar egyikünk sem többet. Azaz dehogynem. Sokkal többet akarunk mindketten. Csakis azt akarjuk csinálni, azt a szűk és szegényesnek tűnő egyetlen dolgot, amit valóban ki tudunk tölteni saját magunkkal.

Erika még soha egyetlen munkahelyén sem érezte ennyire sikeresnek magát, pedig most nem tízmilliós szponzorációs szerződésekről tárgyal. Nincs a címlapon, amikor a problémásnak bélyegzett gyerekekből álló osztályában a legrosszabbnak mondott kisfiú megnyeri az iskolai angolversenyt, és azt kérdezi Erikához fordulva: „Az hogyan lehet, hogy mi vagyunk a legrosszabbak, de nekünk van a legjobb tanárunk?”.

Ki hinné, hogy sosem éreztem magam sikeresebbnek, mint most, amikor e cikk után például szőnyegekről fogok írni. Nem magasztos témákról izgi könyvet, hanem egy cég szőnyegeiről blogbejegyzést. Az is írás, és én épp azért kapok pénzt, mert írok. Szőnyegről, csavarról... vagy bármi másról, és nekem örömöt okoz, hogy írhatok szőnyegről, csavarról... bármiről.

Olyan is van, hogy nincsen cél

Sokáig zavart, hogy mások milyen pontos célokat tűznek ki, és haladnak felé, elérik, majd újabbakat tűznek ki, és nekem ez nem pont így ment. Sok időmbe telt, mire felismertem: nem igaz, hogy csak a célok mentén terem a siker. Az irányaimat mindig is nagyon jól láttam, és idő kellett hozzá, hogy felismerjem: vannak, akik másképp haladnak, nem célra tartva, sietve, hanem csak az úton sokszor megállva, az ösztöneikre hallgatva. Erika sikereit látva többen kérdezik, miért nem keres egy magániskolát, miért nem indít ő egyet. Nem akar magániskolába menni, és nem akar saját iskolát. Tőlem azt kérdezik, írok-e könyvet. Nem tudom, hogy írok-e, most nem írok. Az írást nem kell befejeznem a nyugdíjjal, a következő ötven évben van időm kitalálni, mikor mit akarok. Haladok az életemben akkor is, ha „csak” egyfélét csinálok, és nem valami látványosra készülök. Fegyelmezetten és sokat dolgozom. Többet talán, mint, amikor egy irodában folyton elterelődtem a lényegtől, amikor százfélét kellett csinálnom. Most csak egyfélét, hatékonyan, a magam főnökeként. Ráadásul boldogan.

Egyfelé figyelők

Amikor beszélgetek a hagyományos értelemben vett sikeres nőkkel, csodálattal nézem, mire képesek, és nagyon sokat tanulok tőlük. De hamis képet festünk akkor, ha csak azt láttatjuk, hogy a sikerhez nem elég a nap huszonnégy órája sem, hogy százfelé kell szakadni, hogy a pörgés a siker egyik elemi esszenciája, és látványos produktum kell, hogy megkoronázza.

Ha önhittnek tűnök, akkor sem érzem azonban őket magamnál sikeresebbnek, sőt, biztos vagyok benne, hogy tanulhatnak ők is tőlem, Erikától és a magunkfajtától. Ahogyan nekik, nekünk is meg kellett teremtenünk, el kellett érnünk azt a helyzetet, amiben vagyunk, és valószínű, hogy pont olyan nehézségek és kihívások árán értük el.

Másképp élünk és másképp boldogulunk, de mi – egyfelé figyelők – is boldogulunk. A különbség talán csak annyi, hogy lassabbak a napjaink... és csendesebbek a sikereink...

Kárpáti Judit 

Kép: flickr