-

Nem, nem tudhatod, mit érzek

Pár napja az egyik legszeretnivalóbb netes celeb, egy királynői cica Facebook-oldalán jelent meg a sokkoló hír: a macska gazdája, akit viccesen csak a szolgájának nevez, komoly betegséggel küzd. A gazda megszólalt az oldalon a saját és a cicája nevében is, és mindkétszer azt kérte, senki ne kommentelje a hírt. Gondolom, kitalálod, mi történt: kommentelték. Nem is akárhogy. Volt, aki Béres-cseppet ajánlott, más szőlőmag-kivonatot, megint más lelki okokra vezette vissza a betegséget – és így tovább, jöttek a kéretlen tanácsok, egész addig, míg egy újabb, könnyed hangnemben megírt posztban a srác újra megkért mindenkit, hogy ne próbálják megoldani az életét egy hozzászólásban. Ezen a ponton persze az emberek már helyeseltek, de azért megemlítették, hogy csak „szeretetből” kotnyeleskedtek bele abba, amivel kapcsolatban direkt kérték tőlük a diszkréciót.

Hát, kérem, azt kell mondanom, engem így ne szeressen senki.

Amikor édesanyámnál évekkel ezelőtt daganatos betegséget diagnosztizáltak, nagyjából ugyanez volt a helyzet, csak élőben. (Megjegyzem: egyértelmű, hogy a macska gazdája sem lobbizni akart a betegséggel, csupán jelezte, miért nem posztol most egy darabig, és egyben felhívta a figyelmet a közegészségügyben uralkodó borzalmas emberi állapotokra). Ahogy az emberek nagy része meghallotta a szót: rák, azonnal előkapott a zsebéből legalább két gyógymódot. Menjen az anyukám pszichológushoz, mert ugye kizárólag lelki eredetű a dolog, használja ezt vagy azt a tablettát, igyon céklalét, vagy inkább bio gránátalmalét, és így tovább – felteszem, Szentesi Évi is sokat tudna mesélni erről. Én pedig csak bámultam ezekbe az alapvetően jóindulatú, de nulla érzelmi intelligenciát sugárzó arcokba, és legszívesebben rájuk üvöltöttem volna: kurvára nem tudod, min megyünk keresztül, úgyhogy légy szíves, fogd be a szád!

Csak egyszer kezdtem el magyarázni, hogy anyukám inoperábilis, és hogy mindaz, amit ők készségesen felsorolnak, csak az operálható betegeknek segít. Le lettem tromfolva, hogy kevés bennem a hit meg a remény. Még jó, hogy a szeretetemet nem kérdőjelezték meg, mert ütöttem volna. Úgyhogy inkább abbahagytam, és nem beszéltem erről senkivel, csak néhány barátommal. Különben ezek a barátok voltak azok, akik megtették a legnagyobb dolgot, amit ember megtehet a másikért. Amikor anyukám temetése után visszautaztam Pestre, találkoztam velük. Csöndben ültek egy asztal körül, bennem is mélységes csönd volt, és egyszer csak egyikük szelíden megkérdezte: „Szeretnél beszélgetni róla, vagy inkább beszéljünk valami teljesen másról?”

El sem tudom mondani, milyen hálás voltam, amiért megértették: még túl friss a fájdalmam, nem bírom rájuk önteni. Miközben tudtam, bármikor félbeszakíthatom a társalgást, ha mondanivalóm van vagy bőgni akarok.

Ezt nevezem én szeretetnek.

NEM a szándék a fontos

Biztos ezerszer láttatok már olyat, hogy valaki erőszakosan átkísér az utcán egy vakot vagy mozgássérültet – többnyire szorosan karon ragadva, miközben a rászorulók minden létező fórumon felhívják a figyelmet, hogy nekik nagyobb segítség, ha ők kapaszkodhatnak. A kéretlen jótevő viszont arcán ádáz küldetéstudattal rángatja maga után a másikat, majd – true story – általában magára hagyja a járdaszigeten, és távozik, miközben borzasztóan jó embernek érzi magát. Sokan azzal se törődnek, ha egy látássérült vagy vak ember mellett kutya van, akivel feltehetően megvan az adott koreográfia. Simán kiveszik a fogyatékkal élő kezéből a pórázt. Nem szép dolog, de ha ilyet látok, sokszor fohászkodom: bár a kutyus jól fenéken harapná a „segítőt”, hogy érezze, hol a helye, és főleg: a figyelmetlen, érzéketlen viselkedésével, amit ráadásul jótettnek próbál eladni, komoly kárt is okozhat.

„A szándék a fontos” – ez egy nagyon szép kifejezés. De vannak esetek, melyekre egyáltalán nem igaz, és amikre sokkal jobban illik „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”- verzió. A cím talán félrevezető lehet, de félre ne érts: nem arról van szó, hogy ne segíts, ha látod, hogy valaki rászorul. De az ég szerelmére, légy érzékeny, és válogasd meg az eszközeidet! Kérdezd meg, szükség van-e a segítségedre, kíváncsi-e a véleményedre a másik, vagy esetleg bármilyen okból – ami szigorúan az ő magánügye – egyedül szeretne boldogulni. Újabb tipikus példa: egy ismerősöm csecsemő gyerekét majdnem kivette a kezéből egy túlbuzgó néni, mert látta, hogy a csaj több szatyorral plusz a gyerekkel zsonglőrködik az utcán. (Hogy ilyenkor miért pont a gyereket akarja elvenni valaki?!) Aztán persze halálra sértődött, amikor az ismerősöm higgadtan megkérte, ne nyúljon a gyerekéhez. Szóval ezúton arra kérlek nagy szeretettel innen, a billentyűzet másik végéről: akkor segíts, ha igény van rá, és légy nagyon figyelmes. Ugyanis ezzel adsz a lehető legtöbbet.

Kalapos Éva Veronika

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/kpatyhka