–

A kezemet a hasamra teszem, és elképzelem, ahogy rugdos a fiam. Milyen lenne, ha most én volnék terhes, és nem a felesége? Óvatosan fordulok meg az ágyban, még a levegőt is visszatartom, nehogy hangosan szuszogjak, isten ments, hogy felébredjen, mert akkor hazamegy. Azt nem akarom. A matrac puha, megremeg még ettől a vékony testtől is, amiben én vagyok.

Tizenöt éve vagyok a szeretője.

Egy másik házasságban élt még az egyessel, amikor megismertem. Huszonegy voltam, csak őt akartam, a férfit, hogy az enyém legyen, teljesen. Néhány hónap kellett, és elhagyta egyest. Én boldog voltam, ő megőrült: tőlem, miattam, szerelmes voltam, szeretett ő is, de nem nyugodtunk. Szakítottunk, összejöttünk újra... és megint. Kibírhatatlan volt. Aztán azt mondta, visszamegy.

Egy év csend. Majd szilveszterkor kopogtatott. Ott állt az ajtóban, teljes valójában, horgászruhában, a nyakába borultam. Egész délután szeretkeztünk. Olyan volt, mint azelőtt, mintha nem telt volna el egy év, mintha nem történt volna semmi, kiszakadtunk valahová, messzire, és belerészegültem megint a boldogságba. Aztán az éjfélt se várta meg. Haza kellett mennie. Várták otthon. Várta otthon a kettes. Azt mesélte, nyáron vette el. Egyes ugyanis kidobta, amikor szakítottunk. Egy pillanatig arra gondoltam, milyen tökös csaj ez az egyes, talán igaza is van, de aztán ránéztem Jánosra, és megsajnáltam. Azt mondta, nagyon mérges volt rám, amiért nem kerestem, ezért elvett egy másikat. Gyorsan. Rám zúdította ezt az ocsmány történetet, tudta, ha utólag mondja el, már nem menekülök előle. Egy pillanat alatt megundorodtam kettestől, haragudtam rá, meg akartam ölni.

Aztán eltelt hat év. Eltelt úgy, hogy mindvégig a szeretője maradtam.

Most itt fekszem ezen a puha ágyon visszafojtott lélegzettel, a kezem a hasamra teszem, és elképzelem, milyen volna, ha a gyerek bennem rugdosna. Az asztalra pillantok, ott van kibontva egy doboz marcipán csokiszív. Mindig hoz ilyet. Ha együtt utazunk, mert sokat utazunk együtt, akkor pedig a benzinkúton kapok minden tankoláskor. Olyan szégyenlősen adja mindig, mintha szégyen lenne szeretni. Szeretem az utazásokat, mert akkor nem megy haza éjjel. Akkor ébredhetek vele. Laciékkal szoktunk legtöbbet utazni. Laciék régi barátok, nekik én vagyok a János felesége.

A széken kifordítva a horgásznadrág. Kicsit büdös is, átjárja az egész szobát, idáig érezhetném, ha már nem szoktam volna meg ezeket az ismerős szagokat. Ha mernék levegőt venni.

Néhány éve, mielőtt a szülei újra esküdtek – mert azok annyira szerették egymást... vagy, mert az apja így kért bocsánatot az anyjától a sok hazugságért –, adtam neki egy piros norvégmintás pulcsit. Én is hivatalos voltam, arra kértem, hogy jöjjön abban az esküvőre. Akkor olyan lesz, mintha mi is… Úgy állt rajta, hogy azt gondoltam, ő a világ legszebb férfija. Elmehetne filmszínésznek is, úgy tud nézni, és úgy áll rajta ez a pulóver – ilyeneket gondoltam magamban. A szülei esküvője két nappal később volt. Ismertem őket jól, hiszen szomszédok voltunk. Tudtam, eljön ő is. De azt mondta, kettest nem hozza magával, mert sose mutatta be őt odahaza. Félt, hogy túl közel viszi hozzám, nem mert ennyire közel jönni, nem akart lebukni, nem akarta bántani, vagy engem óvott, vagy egy kicsit mindkettőnket... meg magát. Talán főleg magát. Álltam a templom előtt, vártam, mikor fordul be a kocsival. Fehérben voltam, egy kicsit azt képzeltem, ez az én menyegzőm is... ővele.

Aztán megjelent. Ott ült mellette kettes. Megálltak a másik oldalon a templommal szemben. Fehér ing volt rajta, de a piros norvégmintás pulóvert a vállára fektette. A felesége a fejét simogatta, kettes arcán szeretet és mosoly volt, gyanútlan mosoly, mint aki semmit nem tud ebből a világból. Nem szálltak ki. János arca a kormányon pihent, talán észre se vett. Vártam egy percet, aztán megint egyet. Majd tettem egy lépést, meg még egyet. Akkor, ott eldöntöttem, hogy odamegyek, és elmondok mindent, hogy nem érdekel tovább, nem bírom már úgyse, és amúgy is, ma nekünk kellene ebben a templomban állnunk. De a harmadik lépésem előtt beindította a motort... és elhajtott. Én meg ott maradtam, mint egy szamár, a legostobább szamár, aki létezik ezen az egész világon.

Három hónapig nem beszéltünk. Majd hozott virágot meg csokiszívet, megint elhozta a szívét. A legnagyobb kincse vagyok ezen a világon, azt mondta. És én újra vakon bíztam ebben a végérvényesen elbaltázott szerelemben.

Aztán bejelentette, hogy kettes terhes. És hogy mennyire nem boldog, meg hogy nem akarja a gyereket. És nem is tudja, hogyan lehetséges ez, mert annyiszor elmondta, hogy évek óta nem tud hozzányúlni a feleségéhez. Hogy engem kíván egyedül. Talán valamikor egyszer, egy félrészeg pillanatban… de csak homályosan emlékszik, és egészen biztos, csakis úgy sikerülhetett, hogy rám gondolt közben. Mert csakis én járok az eszében, csakis az én testem kívánatos számára. De értsem meg, amíg kicsi a gyerek, nem jöhet el. A szerelme persze én vagyok. Mindig. Meg a legnagyobb kincse.

Mélyen, legbelül tudom, soha nem leszek a felesége, de reménykedem, és ez a reménykedés felemészt, egészen elsebesedik bennem az utána való vágyakozás, ki is hegesedik a szívem, miután elmegy. Mindig azt akarom, hogy legalább csak egy éjszakát maradjon, és akkor azt az éjszakát végteleníteném, hogy soha ne legyen hajnal, csak mi legyünk ezen a puha ágyon, és legyen gyerek is idebent, a szívem alatt.

Aztán felkel. Biztos hangosan szuszogtam. Már szinte reggel van. Figyelem, ahogy felveszi a büdös nadrágot, figyelem, ahogy kibont és bekap még egy csokoládészívet, egy másikat pedig zsebre dug. Gondolom, útközben megeszi majd. Közben eljátszom, hogy alszom, nem akarom, hogy tudja, őt lesem... végig... feszülten, amennyire feszülten várni szoktam. Odajön, gyengéden megcsókol. Nagyon szeret – ezt mondja –, és a legnagyobb kincse vagyok, örökre. Megnyugszom.

Valami fura, rossz érzés a torkomban ott marad, miután elmegy.

Szentesi Éva

Két nő, két novella-sorozatunk első részét, Péterfy-Novák Éva írását ITT OLVASHATOD.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Marjot