Csodabogár. Így hívták kislány kora óta. Nem szeretetből, hanem, azért, mert azt mégsem mondhatták rá, hogy flúgos. Tisztelték a szüleit. A nógrádi, apró zsákfaluban vallásos nevelést kapott. Minden héten kötelező volt a mise, de ő inkább dolgozott, vizet hordott, kapált, csak ne kelljen templomba mennie. Taszította az egész, de nem tudta, miért. Volt pedig hite, de a külsőségeket nem bírta. Szájára is vette a közösség. Akkor még nem sejtette, hogy nem ez lesz az első eset az életében.

Korán kiderült, nagyon okos, könnyen tanult mindent. Versenyeztették magyarból, történelemből, oroszból, matekból, fizikából és verset is szavalt. Sakkozott, szabadidejében barkácsolt. A falu szerint szégyent hozott a fiútestvéreire, mert mindnegyiknél okosabb és ügyesebb volt. A szülei Vácra küldték kollégiumba, hogy a tanulásban ne akadályozza a bejárás. Nem is akadályozta semmi tovább. Tizenhét éves korában megnyerte az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és felvételi nélkül bekerült a Műegyetem vegyészmérnök szakára. Gyorsan leérettségizett, egy évvel hamarabb, mint kellett volna. Az egyetemen az összes vizsgája ötös lett. Annyira jól tanult, hogy köztársasági ösztöndíjat kapott, és vörös diplomát szerzett. Az utolsó szemeszter alatt már egy kutatólaborban dolgozott, a tanulás mellett ez is belefért az idejébe. A munka volt a szenvedélye, a labor pedig az otthona.

Salgótarjánban a Tavaszváró Ünnepségeken, 1975. március 11-én ismerkedett meg Bélával. Középiskolás korukban éveken át Vácott, a Konstantin tér két oldalán, a szemben lévő középiskolákban, a gimnáziumban és a gépipari technikumban tanultak együtt. Naponta találkozhattak volna, útjaik mégis csak évek múlva, 25 évesen, egy kiránduláson keresztezték egymást. Az egész egy közös tánccal kezdődött. Már elsőre olyan összhangban mozogtak, mintha éveken át gyakorolták volna. Ezután egy hónapig mindennap találkoztak. 

Béla úgy mutatta be otthon, hogy: „Ő lesz a feleségem."

1975. szeptember 15-én összeházasodtak. Három éven belül két fiuk született, akikre nagyon büszke volt. Szükségük volt a pénzre, hamar visszament dolgozni. Mindketten ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, a Földváry téren lévő lakótelepen kaptak lakást. A közösség lelkes tagjai lettek, ez abban az időben elvárás volt, de ők tényleg komolyan gondolták. Társadalmi munkában építették az iskolát, ahol később a fiai is tanultak. „Apa nekem építi az iskolám" – mondta gyakran az ötéves Laci.

A rendszerváltáskor minden megváltozott. A céget átnevezték, majd eladták. Nem tudtak a hirtelen jött szabadsággal mit kezdeni, csak azt érezték, semmi sem biztos, még a holnap sem. Béla munkanélküli lett, nem tudta, hogyan kell magát eladni. A labor megmaradt, még évekig ott dolgozott, bár a fizetéssel sokszor heteket csúsztak, de általában megkapta. Közben azt érezte, nem innen megy nyugdíjba, pedig ez volt az eredeti terve. Ő hosszú távon köteleződött el a vegyészetnek, a labornak, Bélának, a városnak. A labornak még szüksége volt a munkájára, ám a város elárulta. Bélának nem sikerült másik munkát találni, a régi kor embere volt, nem ment az amerikai típusú önéletrajz, oroszul beszélt, és a marxista egyetemet is beleírta. Két családom van" – így írta. Értsd: két gyereke volt, de nekik még úgy tanították, hogy ezt így kell írni. Egyedül tartotta el őket, munka után takarított. Felismerte, hogy vegyészként sok jövője nincs ebben a kisvárosban, ezért beiratkozott a számviteli főiskolára. Péntek este és szombaton járt fel Pestre, hétközben hajnal négykor kelt, így tudott tanulni két órát.

Béla intézte a gyerekeket, iskolába, edzésre kísérte őket, leckét írt velük, kikérdezte a leckét, főzött, mosott, takarított. De elment a kedve az élettől, úgy érezte, haszontalan, csak teher a feleségének.  

Amikor a fiúk leérettségiztek, a kisebbik kitalálta, csináljanak egy céget, és majd együtt dolgozik a család. Az egyik fia víz- és gázszerelő, a másik meg hidegburkoló lett, Béla irányítja majd őket, és besegít, ő meg intézi a papírmunkát és a könyvelést. Az ötlet zseniális volt, de hallgatott az eszére, és még elment, biztos, ami biztos alapon köztisztviselőnek egy hivatalba, a pénzügyre. A család túl óvatosnak tartotta, aki nem elég bátor, és nem hisz bennük. De őt ez nem érdekelte, inkább éjjel könyvelt, készítette az árajánlatokat. A cég jól ment, sok munkájuk volt, Béla újra kivirult. Volt az életének értelme, ráadásul a fiaival együtt tudott dolgozni. Amikor a város szélén tervezett lakópark alvállalkozói lettek, azt gondolták, most már minden rendben. Megvették az anyagokat, és hónapokig dolgoztak rajta. Szerződésük szerint a megvásárolt elemeket a fővállalkozó számla ellenében fizette volna nekik, de annak mindig közbejött valami. Megígérte, hogy nem most, hanem majd a jövő héten... meg hogy az időarányos elszámolás után... meg becsszóra. Nem fizetett.

A pénzük elfogyott, egyetlen bevételük az ő fizetése volt. Szerencsére adtak rá munkabérelőleget, aztán a rokonok is egy kis készpénzt. A lakásukra devizahitelt, anyukája házára szintén, majd a végén uzsorahitelt kellett felvenni. A csúcs az volt, amikor többet fizetett ki egy hónapban, mint amennyit keresett, de csinálta, fizetett szó nélkül. Dolgozott, takarított, feketén könyvelt, minden fillérre szükségük volt. Béla összetört, szótlanná vált, a szeme láttára engedte az életet. Nem küzdött, a könnyebb utat választotta. A két fiú külföldre ment dolgozni, annyi pénzt küldtek haza, amennyit tudtak. Béla a sok elfojtott méreg és keserűség miatt beteg lett. A kórházi kezelésére, majd a temetésre újabb hitel kellett.

Már csak hét év... és mindent kifizet.

Törőcsik Edit