–

Minden hónapban menetrend szerint megérkezik a migrénem

Minden hónapban egyszer úgy érzem, megérkezem én is a kihalás szélére. Csak ez a közös bennem, és kedvenc állatomban, a kacsacsőrű emlősben, bár jobban tenném, ha én is inkább tojást raknék, mert a migrénem, valószínűleg a menstruációmmal áll szoros kapcsolatban.

Mivel minden megoldás alapja a pontos megfigyelés, máris helyesbíthetek: a menstruációmmal is kapcsolatban van, meg a stresszel, az alváshiánnyal, a teljesítménykényszeremmel, a megfelelési vágyammal, a rám omló feladathegyekkel. Hosszú belső kutatómunka eredménye a fenti felsorolás, sokáig úgy gondoltam ugyanis, hogy a migrén is egyike azoknak a nem túl kellemes dolgoknak, amiket anyámtól örököltem.

Örököltem, az igaz, de nem a hajlamot, hanem a magatartást. És ez nagy különbség.

Az egyik belülről diktál, a másik meg kívülről tapad rám, mint a vizes ruha. „Szokásunk, második természetünk”, mondogatta volt egykori kedves főnököm, akinek másik aranybecsű örökzöldje ez volt: „Elmegyek, de a távollétemmel okozott űrt, hiányom pótolja majd”. A migrénre ez tökéletesen igaz, amikor nincs, akkor is van. Akkor a félelem árnyéka van.

A migrén lassan, komótosan kezdi bevenni a fejemet

Émelygéssel, egy kis fáradtsággal, enyhe kedélyhullámzással indít, ilyenkor még csak jelzi, hogy hamarosan, a könnyűlovasság után, komolyabb fegyvereket is csatasorba állít.

Ilyenkor kellene elkapni. Hogy mit jelent az, hogy elkapni, azt ki kellett tapasztalnom, mindenesetre pontosan olyan, mint egy feltörő rossz gondolat elgáncsolása, egy szárba szökkenő szerelem eltiprása, egy lassan hatalmába kerítő vágy elfojtása… ha időben megtesszük, talán hatékonyan tudunk fellépni ellene. Legtöbbször egy erős gyógyszer segít. Rossz, de hatékony módszer. Ez a rossz, de hatékony módszer még mindig jobb, mint bármelyik más rossz, de nem hatékony módszer. És különben is. Ahogy a gyerekem mondta: „nincs kedvem a kudarcaimat számolgatni, ha már megvan a cél, mindegy, hogy közben mi történt, sikerült-e, vagy sem. A lényeg, hogy véghez vittem, úgy, ahogy tudtam, azzal, amivel tudtam.

Szóval, most, amikor éppen közeleg, akkor érzem már, hogy olyan vagyok, mint a tapéta a falon… és még az idő is szar. Semmi, de semmi sem lehet jó.

Ha jön, akkor a fejemben belülről elkezd fúrni a fúró, a tarkóm felől érkezik általában, vagy a halántékomon keresztül, és hátulról előre masszívan terjeszkedik.

A végén a szemgolyóimat is megtalálja

Tolja-tolja kifelé a szerencsétleneket, kifelé a koponyámból, és az sem érdekli, hogy szegény szemgolyóim kocsonyás állagúak, a koponyám meg csontból van. Az agyamat is megbénítja. Nemcsak hogy nem látok, de gondolkodni sem tudok. Pedig annyi szép gondolatot készítettem már be ilyen helyzetekre, de sem a pozitív jövőkép, sem a „mindjárt túl leszünk rajta” mantrázása nem segít. 

Ilyenkor tulajdonképpen a semmi támad. A semmi kerít a hatalmába. A nagy büdös semmi az, ami eluralkodik, betakar, mint Moszkvát a hóesés. (Még egy rendes poén sem jut az eszembe.)

G. jut eszembe, aki ott ült éjszaka a konyhám kövén, ölemben a fejével, és annyit mondott: Ancsikám, én most egy kicsit lehunyom a szemem. Háromnegyed óráig tartott, meg sem mertem mozdulni. Hogy én akkor hogy szerettem az ő migrénjét. G. annyira hajszolt volt, hogy bárhol, bármikor, bármilyen rövid idő alatt ki tudott kapcsolni a valóságból. Volt, hogy egy szántóföldön tért magához, a tetejére borult autóban. Meg kellett volna állnia. De csak a migrén tudta megállítani.

Volt már olyan, hogy nekem is meg kellett állnom az autómmal egy utcában, kikászálódni, falhoz támaszkodva hányni, mert a migrén ezt diktálta. Belső paranccsá változott, átvette az irányítást a szerveim felett, a gondolataimat pedig csakis egy irányba terelte, ez az irány pedig a totális passzivitás volt.

Állj meg! Ne csinálj semmit! Nem gondolj semmire! Ne mozdulj meg! Ne tervezz! Ne elemezz! Ne kételkedj! Ne reménykedj! Ne hajtsd az időt! Ne dolgozz! Ne beszélj! Ne kontrollálj! 

Ez az az állapot, amikor a büdösbogárra kő esik. Amikor Lomb Kató még magyarul is elfelejt. Amikor nem tudsz különbséget tenni a szárnyalás és a szarnyalás között. 

 „Anya… arról írj, amiben nagy vagy, írj arról, hogyan szoktál kimászni a szakadékból…” 

Hát, azt úgy szoktam, hogy megölelem a félelmemet, jó szorosan, magamhoz húzom, és együtt ugrunk. Nem kimászni szoktam, hanem beleugrani. Mert annyira félek tőle, bármi is legyen az, hogy inkább nem várom meg, amíg leteper. Elébe megyek, és magammal rántom. Például, ha félek attól, hogy nevetségessé válok, akkor én vagyok a leghangosabb bohóc. Ha félek attól, hogy kiderül: mennyire nem értek ahhoz, amit csinálnom kell, akkor én kiabálom ki a leghangosabban a saját dilettantizmusomat. Ha félek bemenni ismeretlen helyekre, akkor direkt, csak azért is egyedül megyek. És, ha félek a migréntől, akkor?

Mit kezdjek a gyerek kritikájával, kérdezem a gyerekemet. Hát… tanulj meg élni vele, mint a felnőttek, mondja a gyerek.  

Szakadék, élni a kritikával, félelem, szembefordulás. 

Ha a migrénem a leghűségesebb partnerem, ha úgy tekintek rá, mint állandó kísérőmre, hű lovagomra, eltántoríthatatlan társamra, kiiktathatatlan tényezőmre, belső erőforrásomra, mentoromra, akkor mit mondana nekem a migrénem? Mire kérne? Mit javasolna? Pontosan azt, amit fentebb parancsolt: hogy álljak meg. Hogy akarjak nem akarni semmit. Hogy ne féljek a semmitől, Hogy ne féljek attól, ha le kell feküdnöm, el kell engednem magam, le kell csuknom a szemem, ne féljek, ha nem látok, nem hallok, nem érzek, mert talán túl sokat hallottam, láttam, éreztem az utóbbi évtizedekben, túl sokat akartam akarni magamért, másokért, túl sokat hajoltam, csúsztam vagy dacoltam. Túl sokat dacoltam. A migrén a gondolatok Dzsabbája. Nem lehet dacolni vele, mert beledob a kútba, és elnyelet a semmivel.

Egyszer, egy állásinterjún támadott. Fekete lett a szemem alja, a HR-es azonnal kiszúrta. Ez volt a közös pont. Forgács Attila tanár úr pszichológia óráin jól megtanultam, hogy a közös pont a rokonszenv triggere. Bárdos András is így jött össze Máté Krisztával, vagyis a migrén egy alakváltó: szerelmi bűbáj és empátiafaktor is lehet belőle. 

Ha a migrénem nem a szerveim, az idegrendszerem terméke, hanem egy tanult magatartásforma, mondjuk, anyám migrénjeinek a forgatókönyvét vélem felfedezni a sajátjaimban, akkor dolgom van a belső világommal. Akkor barátkozzunk. 

Ha a migrénem a barátom, és csakis jót akar nekem, ha már olyan erővel szól hozzám, hogy semmi másra nem figyelhetek, akkor nem árt, ha megértem, hogy mit akar tőlem.

Miért támad, ha nem alszom eleget? Mi a baja a menstruációmmal? Mi a baja a stresszeimmel? Miért teper le, ha éppen nagyon fontos dolgom van? Miért vakulok meg, miért fáj a látás? Mit nem akarok észrevenni? És miért is kellene megállnom?

S. Tóth Anikó

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images