A helyzet igazából nem olyan borzalmas. Egyszer beszélgettem egy sorstársammal, aki azt mondta, ő úgy tekint erre az állapotra – állapotnak hívom, nem fogyatékosságnak, mert hivatalosan nem számít annak –, mint amikor megkérdezik valakitől, hogy egy pohár félig üres vagy félig teli. Kategorizálhatom magam félig siketnek, s őszintén bevallom, meg is teszem nap mint nap, amikor egy-egy nehezebb helyzettel szembesülök akár a magánéletemben, akár a munkámban. De láthatom pozitívan is a dolgot, hiszen az egyik fülem még mindig tökéletesen működik, és a bolygók szerencsés együtt állása esetén semmi zavaró háttérzaj nincs, és a velem szemben álló ember is igazán partner a beszélgetésben. Ilyenkor mindent tökéletesen értek, mintha semmi probléma nem lenne.

Alattomos állapot

A féloldali siketség, idegen nevén SSD (single-sided deafness) többek között azzal jár, hogy ellehetetleníti az irányhallást, vagyis a siket fül oldalán hallott beszéd megértését, zajos közegben pedig igazából bármilyen irányból érkező szöveg értelmezését. Csendes környezetben, szépen artikuláló beszélgetőpartnerrel szemben azonban mi is majdnem minden szót hallunk. Sőt!

Sokan vannak, akiknek a halláscsökkenése nem éri el a 90 decibelt, azaz a teljes siketséget, így akár évekig észre sem veszi, hogy nem hall teljesen az egyik fülével.

Az orvosom mesélte például, hogy volt olyan betege, aki csak a katonaságnál jött rá, hogy nem hall teljesen, addig teljesen biztos volt benne, hogy ez a normális, mindenki így érzékeli a hangokat.

Ugyan ma már nem kell megküzdenem a többi diákkal a „jó helyekért” az iskolában, hogy nyelvtanórán a tollbamondáson egyáltalán halljam a tanárnőt, vagy angolon megértsem a listening feladatokat, a mindennapi életben ma is sok mindennel kell felvennem a harcot.

Mindennapos kihívások

A felkelés viszontagságairól már beszéltem, de szerencsére eddig mindig akadt valaki, aki figyelt rá, nehogy elkéssek. Gyermekkoromban például az édesanyám ébresztett – általában inkább becsörtetett a szobámba ahelyett, hogy szép lassan, lábujjhegyen óvakodott volna, így biztosan észrevettem. Még szerencse, mert ha hirtelen ott találnék valakit az ágyam mellett anélkül, hogy hallanám a lépteit, szinte garantált lenne egy instant szívroham.

A munkába menet a villamoson hallok egy halk sziát balról... vagy jobbról? Hiába nézek körbe, nem tudom megállapítani, ki lehetett, és hol áll pontosan, mert az SSD miatt nem tudom belőni a hangok pontos forrását. Én mindent a jobb fülemmel hallok.

Legyintek egyet, és bedugom a fülhallgatót a működő fülembe, a másikba persze teljesen felesleges. Soha nem hallottam még sztereóban sem zenét, sem filmes effekteket. Ha telefonálok, nagyon koncentrálok, és ha zenét hallgatok, akkor teljesen elmerülök a saját világomban. Általában vállkocogtatás, kitartó ugrálás, esetleg őrült integetés nélkül kizárt, hogy valaki felhívja magára a figyelmem.

A munkahelyi megbeszéléseken vagy a baráti találkozókon jobb esetben a jó fülem oldalára ülnek a munkatársak és a barátok, de a valóságban – notórius későként – ez nem mindig sikerül. Ráadásul mind az irodában, mind az éttermekben, bárokban milliónyi zavaró tényező játszik ellenem. A nyomtató, a számítógépek zúgása, a kávégép, vagy csak az egyenletes pötyögés a klaviatúrán, a körút forgalmának beszűrődő zaja, a tányércsörömpölés... a szórakozóhelyekről pedig ne is beszéljünk.

Szórakozni is csak félgőzzel

A bárokban a hangos sportműsorokat közvetítő tévék és a zene megakadályozzák, hogy részt vegyek a társalgásban. Általában a jobb oldalamon ülővel halkan elbeszélgetek, de a legtöbb viccből és nagy nevetésből sajnos kimaradok, nem hallom az anekdoták és poénok felét.

Amikor a fizetésre kerül a sor, már meg sem próbálom megérteni a pincérnőt, inkább nagyobb címlettel vagy kártyával fizetek és remélem, hogy valóban annyiba került az italom vagy ételem, amennyit adtam.

És az ismerkedés! Na, azt például kifejezetten nehezen tudok, mert már a bemutatkozó személy nevét se hallom, nem hogy mit próbál nekem mondani. Ez esetben általában a Madagaszkár című rajzfilm pingvinjeitől ellesett tanácsot követem: „csak mosoly, és integessetek!” Ilyenkor reménykedem, hogy beszélgetőpartnerem nem veszi észre, hogy a fél történetet nem is értettem… azt meg pláne, hogy nem kérdez vissza.

De talán a legveszélyesebb része a napnak, mikor hazafelé, fáradtan átkelek az úton. A barátaim és a szüleim többször húztak már vissza a zebráról, ugyanis, ha nem koncentrálok eléggé, a forgalmasabb kereszteződésekben a közlekedés zaja miatt nem hallom a jobb oldalamon beforduló autókat.  

Csak optimistán

Mindezek ellenére úgy érzem, szerencsés vagyok, mert az SSD-sek 24 százalékával ellentétben nem kellett feladnom álmaim munkáját az állapotom miatt. Egy táncos ismerősöm például, aki felnőtt korában veszítette el a hallását, nem tudta folytatni a karrierjét, mert a féloldali siketsége erős tinnitusszal, fülzúgással párosult, így könnyen elveszítette egyensúlyát az előadások közben. Számomra az, hogy legalább az egyik fülemmel hallok, kész áldás, hiszen nem kell nélkülöznöm a zenehallgatást, sőt, évekig zenéltem én magam is. Ugyan nem sztereóban, de a filmeket is tudom élvezni, és ha beszélgetek valakivel, hallhatom a hangját. Szóval a kedves ismerősöm kérdését megválaszolva azt mondanám, hogy az én poharam igenis félig teli.

Kaszás Fanni

Kiemelt képünk illusztráció