–

Nem jött össze…

Kata és férje sokáig próbálkoztak a gyerekvállalással, ám a várt baba nem jött össze. Az orvosok diagnózisa hideg zuhanyként érte a párt. Kata férje azoospermiás, ami azt jelenti, hogy nincsenek hímivarsejtek az ejakulátumban. Katáék végigcsinálták az összes létező vizsgálatot, melynek végén három lehetséges út állt előttük: nem vállalnak gyereket, örökbe fogadnak, vagy az akkor még létező spermabankhoz fordulnak.

„Mivel nálam nem volt gond, úgy éreztük, ha így, hát akkor így. Mindkét alkalommal elsőre sikerült teherbe esnem” – mesélte Kata, aki férjével közösen a harmadik megoldás mellett döntött.

A helyzetet nem volt könnyű feldolgozni, Kata tapasztalata szerint párkapcsolatok is mennek szét emiatt.

„Sokan a legszűkebb környezetüknek, a családnak, barátoknak sem merik elmondani a problémát, magukra maradnak a titokkal és annak megküzdésével.”

Ennek ellenére Katáék nem fordultak pszichológushoz, egészen egyszerűen azért, „mert nem volt olyan pontja a történetnek, amikor azt éreztük volna, hogy szükségünk van rá, mert nem tudjuk, hogyan tovább. Az elején nagy volt a sokk, de megértettük, hogy sok választásunk nem maradt.”

Türelmi idő saját magadnak

Adtak maguknak egy fél évet, hogy tisztába kerüljenek a helyzettel és magukkal, hogy tényleg ezt akarják-e. Utánaolvastak a dolognak, és meggyászolták magukban a meg nem született közös gyerekeiket. Kata szerint fontos felismerés volt, hogy erre is szükségük van.

A pároknak azonban nemcsak saját magukkal, hanem a világgal is szembe kell nézniük, bár természetesen sokan egyáltalán nem beszélnek arról, hogy milyen nehézségekkel küzdenek a gyerekvállalás terén.

„Kettőnk között és a családjainkon belül jó volt a kommunikáció, még ha nehéz is, és a barátaink támogatása is sokat számított. Én jártam egy mentálhigiénés csoportba, ahová gyermekvállalási nehézségekkel küzdő nők jártak. Kerestem internetes fórumot is, és mivel nem találtam, indítottam egyet, ahol sorstársakat kerestem és találtam (szerintem azóta is működik, de már nagyon rég jártam arra). A velük való kommunikáció is sokat segített” – részletezte a lehetőséget és a saját megoldásait Kata.

Tudják, ne tudják?

Örökbefogadás vagy petesejtdonor esetén is kérdés, hogy a gyerekek tudják-e, honnan, kitől származnak valójában. Ahányan vagyunk, annyiféleképp döntenénk-e kérdésben. Kata és férje számára nagyon fontos volt tisztázni, hogy saját maguk mit gondolnak erről. „Ha úgy döntöttünk volna, hogy nem mondjuk el a gyerekeknek, akkor senki – beleértve a szüleinket – sem tudott volna a dologról.

De nem akartunk és nem is tudtunk volna egy életet leélni hazugságban, és azon aggódni, hogy vajon egy genetikai vizsgálat során kiderül-e az egész, esetleg a gyerekünk már felnőttként szerez-e valahogy tudomást róla” – mesélte Kata.

Ő részletesen utánanézett a külföldi tapasztalatoknak, mélyinterjúkat olvasott gyerekekkel és szülőkkel. Ők elmondták a gyerekeiknek az igazságot, és „egyelőre úgy tűnik, hogy amíg mi ezzel rendben vagyunk, addig ők is rendben vannak. Kérdés persze, hogy kamaszkorban, fiatal felnőttként, ha jobban megértik az egész hátterét, problémát okoz-e majd nekik, hogy nem ismerhetik meg a genetikai apjukat (Magyarországon nincs nyílt donorálás – a szerk.). „A gyerekek azt is pontosan tudják, hogy a szüleik sokat küzdöttek azért hogy megszülethessenek. „Összességében úgy vagyunk vele, hogy ha az ember számol a nehézségekkel, máris egy lépést tett a megoldásuk felé vezető úton.”

És még hozzátette: „Úgy érezzük, hogy mindkettőnknek nagyon jó a viszonya a gyerekeinkkel, a férjem fantasztikus apa, aktívan részt vesz a gyerekek életében. Szerintem a legjobb jele annak, hogy rendben vagyunk, hogy egyáltalán nem része a mindennapi életünknek ez a téma, és ugyanolyan nehézségeink, konfliktusaink és örömeink vannak a gyerekekkel és egymással, mint bármelyik másik családnak.”

Kata és férje rajtunk keresztül szeretné megköszönni a donoroknak, hogy megajándékozták őket két fantasztikus gyerekkel.

Így látja a pszichológus

Rácmolnár Lili  pszichológus rávilágított arra, mire kellene előre felkészülni, ha valaki a mesterséges megtermékenyítés mellett dönt. 

„Pszichológusként és magánemberként is az a tapasztalatom, hogy a művi reprodukciós eljárásokkal szemben tanúsított ellenállásunk jól példázza, mennyire rettegünk belegondolni abba, hogy az élet talán mégsem az »igazságosság« alapján működik, hanem csak egyéni élettörténetek és utak vannak, amelyeket mindenkinek magának kell végigjárnia.

Az, hogy egy gyermek milyen úton és mennyi idő alatt tud megfoganni (ha egyáltalán meg tud foganni), sosem annak a feltétele, hogy a »jó emberek elnyerik-e méltó jutalmukat«; ez talán az egyik legnehezebb lelki kérdés, melyre azt hiszem, általános választ sosem fogunk kapni.

Mind a spermadonoros, mind a mesterséges megtermékenyítés esetében én – nem csak szakmámból kifolyólag – hatalmas hangsúlyt fektetnék a pszichológiai felkészítésre.

A sikernek/kudarcnak van egy kontrollálhatatlan faktora is, melyben a tehetetlenség érzése könnyen önmagunk és egymás iránti frusztrációt – és abból fakadóan – agressziót eredményezhet.

Arra, hogy egy ember férfi-női mivolta sosem annak függvénye, képes-e természetes úton történő gyermeknemzésre.

Arra, hogy a jó anyává/apává válás sosem a fogantatás körülményein és nem is a vérségi köteléken múlik. Arra, hogy a gyermek érkezésével a társadalmi stigmatizáció sajnos nem szűnik meg, csak gyakran más formában folytatódik tovább…
De beszélnünk kellene a párokkal és az egyedülálló szülőkkel arról is, hogy egy ennyire várva várt gyermek (és a hozzá vezető út) milyen összekovácsoló erővel bír, és milyen erős kapcsolódást tesz lehetővé az önmagunkba és az életünkbe vetett hithez.

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ vm