„A botodat az ajtó mellett hagytad, mielőtt leballagtál a lépcsőn, nem gondoltad, hogy utoljára”
A szeretett szülő hirtelen halála után hagyott űrre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
A szeretett szülő hirtelen halála után hagyott űrre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Együtt kezdtek el a meséket szőni még évtizedekkel korábban. Aztán az utolsó közös mesét a lány a haldokló apja mellett kezdi el mondani, tudva: ezt már egyedül kell befejeznie.
Katalin árván nőtt fel, gyerekkorában pedig a leghatározottab parancs, amit kapott az volt: hallgasson az életéről, a bántalmazásokról – hallgasson mindenről.
Akkor így is történhetett volna… de nem így lett. És ez így is teljesen rendben van most már.
„Nem érti ő maga sem, hogy elképesztő műveltsége, vonzó intelligenciája, és letaglózó zsenialitása mellett miért nem volt még kapcsolata, és én sem értem. Immár ketten nem értjük.”
„Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszataláljak ahhoz a szerethető, okos, kedves, nyitott kislányhoz, aki bennem él, és ne tagadjam meg tőle a szeretetet, ahogy te tőlem. Mert igenis megérdemli.”
„Milyen az, amikor attól rettegek, hogy meghalnak a gyerekeim, és ezt a szót hónapokig nem tudom kimondani, mert félek, hogy akkor megtörténik?”
Összepakolni egy élet darabkáit a kórházban megrendítő feladat…