Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
„Lehet, hogy minden egyes kierőszakolt érintés közelebb visz minket a másik testéhez, de többszörösen eltávolít minket a lelkétől” – írja olvasónk, Melinda, akit mélységes düh fog el azoktól az emlékektől, amikor mások nem tartották tiszteletben a határait.
A faluban 14 kör a félmaraton
Dóráéknak még a kapcsolatuk is sokkal jobb lett attól, hogy a második gyerekükkel az apa maradt otthon.
Vajon nagymama-e az a nagymama, akinek az unokája már nem érti a közös anyanyelvet?
„35 éves nő vagyok, nincs gyerekem, nincs pasim, még háziállatom sincs (…) Gyűlölöm a játszmákat, de majdnem mindenki ezt csinálja.”
Az örök dilemma: meddig kell otthon tartani a kisgyerekeket, ha nem lázas betegek, „csak” az orruk folyik vagy köhögnek. És ha igen, mi legyen a szülő munkájával, amikor nincs segítsége?
„Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni” – írta Klebelsberg Kuno, egykori közoktatásügyi miniszterünk cirka száz évvel ezelőtt. Vajon mit szólna, ha látná, mivé lett azóta a közoktatás? Olvasónk gondolatai Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán.
Felszámolni lomtalanításkor a szeretett szülő dolgait… van az emberben annyi lelkierő, ami ehhez szükséges? Meg lehet válni a tárgyaktól, amikhez annyi kedves emlék fűz?