Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
„A férfiak nagy része egész nap úgy kezelt bennünket, mint megmentésre szoruló, elesett asszonyokat, akiknek válláról le kell venni a terhet, különösen ügyelve azokra a feladatokra, amikhez mi túl gyengék vagyunk.”
A nagypapa, aki szívesen kommentálta a focimérkőzéseket, életében először (és utoljára) a pályán találja magát, hogy megmutassa mindenkinek, hogyan kell az elméletet gyakorlatba is átültetni.
Novella a régi babonák idejéből, amikor úgy hitték: akin rajta van a havibaja, az nem nyúlhat ételhez, mert azzal rontást hoz mindenkire.
A cukorbetegséggel élő Paróczai Gergely fél év alatt 8 műtéten esett át, és számot kellett vetnie saját felelősségével a látása elvesztésében. Bár egy ideig kérdéses volt számára, „mit tud még kihozni az életéből”, és az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta, végül a 30. születésnapján úgy döntött: a pozitív változások mellett köteleződik el.
Egy alkoholbeteg apa még húsz évvel a halála után is képes fájdalmat okozni. A függősége, a nemtörődömsége, az általa elkövetett elhanyagolás továbbra is hatással van az immár felnőtt lánya életére, párkapcsolataira. Le lehet zárni a múltat? El lehet engedni a gyerekkor nyomasztó emlékeit? Az, hogy az alábbi levél elkészült, fontos lépés lehet hozzá.
A valóságot nem lehet filterezni, mint egy fényképet, ha nem lehet szerkesztéssel eltüntetni egy veleszületett betegséget. Egy kisfiú keresztanyja inkább azt mutatja meg, mik azok az első blikkre nem látható dolgok, amik őt tökéletessé teszik.
Mama nem tűnt el teljesen, a halál nem tudta kitörölni az emlékét. Mama csupán egy kicsit átalakult, a csuklásával és a hatlapos receptjével együtt pedig beleköltözött az unokájába.
Hibáztathatjuk-e magunkat akkor, ha nem merünk, nem akarunk mindent eldobni vagy kockáztatni, amit az évek során elértünk? S ha ez így van, akkor értelmetlen az állandó vágyakozás a gyökeres változtatásra?