A százéves kerekesszék szomorú titka

–

A birtok emberemlékezet óta a családunk tulajdonában volt. Vagy legalábbis az én emlékezetem óta. Talán még Mária Terézia idejében telepedtek le szlovák őseink a város határában, de 1856-ban már biztosan ott voltak, ahogy a rézveretes családi Tranoscius-féle énekeskönyv első születési bejegyzése árulkodik róla.

Persze a birtok az idők során bizonyára sokat változott, és a fénykoráról vajmi keveset tudok, azt is leginkább nagyanyám elbeszéléseiből, aki még az ő nagyanyjától hallotta egykor a történetet. Mindenesetre ahogy visszaemlékezem, az öreg, dohos épület a körülötte burjánzó gyümölcsössel, szőlővel, a tavasszal bódító virágillatba burkolódzó akácossal, a nyári végtelen aranysárga búzamezőkkel, hosszú őszökön az égig érő méregzöld kukoricatábláival, nekünk, gyerekeknek maga volt a földi paradicsom.

A dűlőút melletti homokbányató nyáron a Riviérát, télen a tökéletes korcsolyapályát jelentette számunkra. Imádtunk kijárni a birtokra. Igaz, akkoriban már jó ideje lakatlan volt, hiszen nagyapámék a háború után vették meg a házat a „városon” (ahogy ők mondták), ahová mi is születtünk és ahol a három generáció közösségének minden szépségével és nyűgével együtt nőttünk fel. 

Emlékszem, apám a szülei halála után évekkel bejelentette anyámnak, hogy visszaköltözünk a birtokra, mire anyám – tőle szokatlan módon – határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy az teljesen kizárt. „Vagy a tanya, vagy én!” Menjen csak, ha annyira akar, de ő a lányokkal nem mozdul a városi házból sehova, főleg nem a birtokra. Apám, aki meglehetősen makacs ember volt és legalább annyira nem tűrte az ellenszegülést, mint amennyire anyámnak nem volt szokása a feleselés, durcásan kiköltözött a tanyára. Három teljes napra.

Aztán egy napsütéses vasárnap délután négykor borostásan és éhesen visszakullogott a Vasvári utcába, és soha többé nem került szóba a pünkösdi királyság.

De a régi tanya megmaradt és még hosszú évtizedekig ellátta a családunkat mindenféle jóval. 

A birtok igazi édenkert volt egy kisgyerek számára. Míg nagyanyám élt, bármit csinálhattunk ott. Dolgoznunk sosem kellett. Ha akartunk, segíthettünk szüretelni, aratni, kukoricát törni, ha nem akartunk, akkor nem volt muszáj. És mi leginkább csak lábatlankodtunk a szüleink körül. Lehetett szedegetni a pálinkának való szilvát 50 fillérért vödrönként, de hamar rájöttünk, hogy ez legyen inkább a felnőttek biznisze, mert az a pár gombóc fagyi tízszer olyan gyorsan olvadt el a szánkban, mint amilyen fáradságos munkával szereztük meg a rá valót. Leginkább csak egy óriási, izgalmas játszótér volt számunkra a birtok. 

Egyetlenegy dolgot kivéve. 

Állt a tisztaszoba egyik sarkában egy kerekesszék. Amolyan régi fajta. Fából készült még a kereke is, az ülése és a háttámlája nagy gonddal készített nádfonat volt. Furcsán hatott abban a miliőben, és szinte kiabált, hogy valaki üljön bele. De nem volt szabad. A kerekesszék volt az egyetlen tabu a birtokon, amit nagyanyám – aki mindig kedvesen szólt hozzánk és tulajdonképpen bármikor az ujjunk köré csavartuk – határozott és szigorú nemmel utasított vissza minket, akárhányszor próbálkoztunk nála. Úgyhogy megtanultuk és elfogadtuk, hogy a tolószék nem játék, és bár nem emlékszem, hogy valaha firtattuk volna az okát, nagyanyánk kemény elutasítása valószínűleg bőven elegendő indok volt számunkra.

Így aztán a kerekesszék évekig állt magányosan az ablak mellett, őrizve titkát egészen 1983 egy szép nyári délutánjáig, amikor éppen egy „szedegessünk szilvát pálinkának” típusú akció keretében családi kalákában robotoltunk a tanyán.

Tizenegy-tizenkét éves kamaszként már közel sem tűnt a birtokon lévő elfoglaltság olyan mulatságosnak, mint hajdanán, és nagyanyám halála után minden tennivaló sokkal inkább volt terhes munka, mint szórakozás. Így hát a húgommal ellógtunk a szilváskertből és beosontunk a nagyszobába, ahol egy sokkal édesebb tiltott gyümölcs várt ránk már évek óta: a kerekesszék a sarokban.

Lesöpörtük a pókhálókat, szétzavartuk nyolclábú lakóit, aztán beleültettem a húgomat és győzelemittasan kitoltam őt a napsütötte alföldi Toscanába, egészen a gyümölcsöskertig, hogy bemutassuk a szüleinknek: lám, eljött a mi időnk, megannyi ellenszegülés ellenére kivártuk, megnyertük, itt vagyunk! 

A kerti ösvényen toltam felfelé nem kis erőfeszítéssel a kocsit, amikor egy fűkupacban megakadva hatalmas reccsenéssel apró darabjaira hullott az egész konstrukció. A húgom a széttört kerekesszék romjainak tetején ült hangtalanul, a nagy ijedségtől még a fenekéből kiálló szálkák okozta fájdalomról is megfeledkezett. Nem tudom, hogy az ijedségünk volt nagyobb vagy a fenyítés miatti félelmünk, hogy összetörtük a „Szent Grált”, de sok időnk nem is volt rajta morfondírozni. Apám ugyanis olyan féktelen, gurgulázós hahotában tört ki abban a pillanatban, amire még így felnőtt fejjel is emlékszem. „Hát nem megmondta nagyanyátok, hogy ne játsszatok a kerekesszékkel?! Most már látjátok, hogy miért! Legalább száz éves volt az az ócskaság!” – és csak nevetett, nevetett olyan jóízűen, hogy öröm volt nézni. De akkor már mi mindannyian vele együtt kacagtunk az egészen, főleg afeletti örömünkben, hogy a szidás elmaradt. Azért a kék-zöld foltok még hetekig emlékeztettek minket a történtekre. Mindenesetre a kerekesszék aznap este bevégezte földi pályafutását és a száraz szilvagallyakkal együtt a tűz martalékává lett a máglyán.

Kicsit szomorúan néztük, ahogy eltűnik a lángok között, valami visszavonhatatlanul véget ért. 

Évekkel később, felnőttként egyszer megkérdeztem apámat, mit tud arról a kerekesszékről, hogy került egyáltalán a birtokra. Elmesélte a történetét. Nagyanyámnak (apám anyja, akiről mindig úgy tudtam, hogy egyke) volt egy fivére. Az apja nagyon büszke volt rá, taníttatta, bevezette a birtok ügyeibe, és igazán örült, hogy jó kezekben lesz majd minden, ha eljön az ideje. Ám a fiú 18 évesen megbetegedett, és pár hónappal később meghalt. Dédnagyanyám belerokkant a veszteség miatti fájdalomba, utolsó pár évében kerekesszékbe kényszerült. Dédnagyapám nem tudta feldolgozni a fia elvesztését és a felesége rokkantságát, inni kezdett, négylovas hintójával szinte naponta látogatta a városi örömlányokat. Nemegyszer a lovak maguktól hozták haza eszméletlenségig lerészegedett gazdájukat hajnalban a poros földúton. Mivel senki nem foglalkozott vele, a birtok lassan elvadult, az állatokat, a földek nagy részét eladták, a gyönyörű kert burjánzott, a szép nagy ház fénye megkopott. Dédnagyanyám egyetlen támasza a 14 éves lánya volt (ő volt a nagyanyám), aki gondozta beteg édesanyját, s próbálta valahogy egyben tartani a széthullott családot.

Tizennyolc éves volt, amikor eltemette az anyját. A sír mellett csak egymaga állt, mert az apja akkor is valahol a városi széplányoknál múlatta az időt.

A temetés után a kerekesszéket betolta a tisztaszoba sarkába, összepakolta a holmiját, férjhez ment a nagyapámhoz, és átköltözött az ő egyszerű, szerény kis tanyájára. Csak az apja halála után tette be a lábát újra a birtokra. A tisztaszobát úgy találta, ahogy az évekkel korábbi távozásakor hagyta. Az érintetlen kerekesszékkel az ablak melletti sarokban.

Nem lett könnyebb a lelkem, és valahogy ma sem tudok lelkiismeret-furdalás nélkül visszagondolni arra a nyári délutánra. Mintha láthatatlanul részünkké váltak volna őseink kimondatlan történetei, mintha értettünk volna minden fájdalmat, amikor gyerekként mit sem sejtve láttuk ellobbanni azokat a százéves szálkaszilánkokat a tűzben. Pedig, ahogy apám mondta: csak egy ócska kerekesszék volt.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / arvitalya

WMN szerkesztőség