Huszonnyolc éves vagyok, rezidens orvos, hobbifutó

Az idén teljesítettem életem első maratonját, illetve trifectáztam a Spartan akadályfutó versenyen (ami azt jelenti, hogy egy naptári éven belül teljesítettem az 5, 10 és 21 kilométeres távot). Mindezt csak azért írom le, hogy egy kicsit kontextusba helyezzem a következőket.

Sokat dilemmáztam, kell-e ennek az egésznek nyilvánosságot adni, ekkora feneket keríteni (bocsánat), hiszen végső soron nem történt semmi komoly. Az utóbbi napokban viszont az esetről szóló Facebook-posztom után annyi közelebbi és távolabbi ismerősömtől – és nem csak nőktől, férfiaktól is – kaptam visszajelzést akár üzenetben, akár személyesen arról, hogy őket is érte hasonló atrocitás, hogy lassan szerencsésnek érzem magam, amiért velem eddig még nem fordult elő hasonló. 

Megoldást természetesen én sem tudok, és azzal is tisztában vagyok, hogy az elkövetők egy része valószínűleg beteg ember, de szerintem fontos felhívni a figyelmet, beszélni az ilyen esetekről – ha másért nem, hát azért, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül.

Kaposvár, városligeti futópálya, vasárnap délután öt óra körül

Bőven ősz van: nyolc fok, enyhe köd és sötét, de a pálya elméletileg kivilágított, így ideálisnak tűnik egy délutáni futáshoz. Anyukámmal megyünk. Néha szoktunk közösen elindulni, de nyilván más tempóban haladunk; hamar elhagyom. Számolom a köröket, az órámon figyelem a tempót – csak a szokásos. Kicsit melegem van a hosszú, fekete futónadrágban, a szürke, vastag termopulcsiban és a csősálban, de a kesztyű meg az otromba rózsaszín fülvédő jól jön. 

 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A harmadik körben kiszúrok egy földön fekvő férfit. Megfordul a fejemben, hogy odamenjek megkérdezni, nincs-e komolyabb baja, de amint arra fordulok, rám néz. Annyira nem lehet rosszul. A következő körben már a földön ülve bámul maga elé, az azutániban egy padon ül. Be van szíva vagy részeg, gondolom. Azután csak a hátizsákját látom egy fa mögött; még itt is azt hiszem, nem bírja tartani magát, azért támaszkodik. A következő körben lesz gyanús: ugyanúgy a fa mögött áll, csak a bézs hátizsákja kandikál ki a másik oldalon (nyilván azt hiszi, tökéletesen elbújt). Semmi gond, nyugtatom magam, csak elfutok mellette, ahogy eddig. Amint odaérek, ránézek: ne higgye, hogy nem tudom, ott van. Narancssárga (vagy krémszínű?) kapucnija mélyen a szemébe húzva, csak a borostás állát látom – és egy suhanó árnyékot magam mögött.

Egyre gyorsuló lépéseket hallok. Rágyorsítok, már amennyire hét kilométer után gyorsítani tudok, de hallom, ahogy közelít.

Nem tudom teljesen lerázni, mögöttem van, érzem, hogy rácsap a fenekemre (magamban segget fogalmazok). Félig hátrafordulok, felkészülve, hogy utolér. Nem tudom, akkor mit fogok csinálni, csak annyit tudok kinyögni (fejben ordítom), hogy „Menj innen, te rohadék!”, de ő már a füves domboldalon fut a főút felé, csak a bézs hátizsák zökken a hátán. 

Nem merek megállni. Hiperventilálok

Ezt ismerem, akkor jön, ha elöntenek az érzelmek futás közben. Így nem lesz jó, csak figyelj a légzésre, mondom magamnak. A következő két kilométert ledarálom. Közben szembejönnek mindenféle férfiak, akik nemhogy észre sem vették, ami történt, de valószínűleg meg se fordult a fejükben soha, hogy ilyesmitől tartsanak. Igazából nekem sem, évek óta rendszeresen futok sötétben is, soha nem történt semmi. Amikor ugyanahhoz a részhez érek a pályán, mindig nagyon alaposan körülnézek, a legkisebb neszre is hátrafordulok. Közben fél szemmel anyukámat keresem, aggódom, hol lehet, még inkább darálom a távot. Meglátom, ahogy a cipőjét köti, akkor kicsit megnyugszom. Utolérem. Nem akarok sírni, tovább kéne menni, még van két kilométer a tervezett távból.

Megállok, bőgök. Mondom, mi van.

Anyukám fel van háborodva, tiszta ideg, elindulunk megkeresni azt a faszfejet, közben elhordjuk mindennek, hogy mit képzel magáról, hogy jut egyáltalán ilyesmi eszébe, hogy ide se jövünk többet, hogy ne menjek többet sötétben futni (de akkor mikor, ha télen már négykor sötét van, kérdezem), hogy az sem normális, hogy nekem kellene óvatosabbnak lennem és korlátozva meg megalázva éreznem magam más hülyesége miatt, és hogy bezzeg, ha férfiak lennénk, vagy ha más keretek között vagyunk, semmi sem – vagy egészen máshogy – történt volna. 

Nyilván nem találjuk meg, hazamegyünk. 

Úton Pécsre zúzós és bőgős zenéket hallgatok felváltva,

na jó, zúzósból többet. Edzésen bezzeg mennyire erősnek éreztem magam ezektől – most meg csak méregből ordítom, mert hiába tanulok akármennyit, futok rengeteget és edzek is sokat, van, amikor csak egy 165 centis, 56 kilós nő vagyok.

Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/MichaelSvoboda