Ott álltam és fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel. Nem tudtam, mi lesz velem most, hogyan tovább. A legbiztosabb pont egyszeriben semmivé lett. Akkor legalábbis ezt gondoltam. Azóta felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg annyira biztos volt? Hiszen olyan gyöngének és törékenynek tűntél. Ahogy a Bacardi Breezert ittad a napon süttetve vékony karjaidat, ahogy rád jött a köhögőroham az asztma miatt, ahogy nem tudtál kilépni a nagyapám árnyékából, nem voltál képes elszakadni tőle. Idősebb fejjel már azt gondolom, nem voltál elég erős.

Küzdened kellett volna apámért, értem. De képtelen voltál rá. És én nem vádollak ezért. Az élet kib.szott nehéz játék, meghalni sokkal könnyebb. Te feladtad. Mégsem haragszom rád. Magamra inkább.

Csak emlékfoszlányok bukkannak fel abból az időszakból. Hisztizek egy plüssegérért, hosszas könyörgés után sem megyek aludni, sírok, mert nem akarom, hogy kórházba menj. Egy levelet olvasok, amit egyre gyöngülő kezeddel írtál, és várom azt a levélben ígért találkozót. De hiába… sosem jössz el. Aztán egy éjszaka felkelt valami rossz érzés, nagyon fáj a hasam. Apa áll az ágyam mellett és kimondja azt a rettegett mondatot. A szavak nem jutnak el az agyamig, képtelen vagyok felfogni. Csak zokogok vigasztalhatatlanul.

Azóta hányszor, de hányszor lett volna szükségem rád! Hogy megtaníts nőnek lenni, hogy megmagyarázd, mi a szerelem, hogy miért nem értem néha magamat és a világot. Hogy együtt alkossunk, nagy terveket szőjünk, és legfőképp: mindent megbeszéljünk. Annyi minden kimaradt az életemből, az anya-lánya programok, a közös ruhavásárlások. Mennyi kreatív dolgot csinálhatnánk együtt. Sajnos semmit sem örököltem a kézügyességedből… talán az íráshoz van valamennyi érzékem. Illusztrálhatnád a regényemet, elkísérhetnél néha a meccseimre, átölelhetnél, ha zord a világ. Táncolhatnánk az esőben, tudom, veled lehetne. Anyák napján a kezedbe adhatnám a virágcsokrot, nem kéne egy csúnya, gazzal benőtt sírhalomra tenni egy koszos műanyag vázába. Sírhattál volna a szalagavatómon és a ballagásomon, vagy amikor a saját versemet adtam elő megzenésítve az évadzáró gálán. Írhattad volna a kamaszos aranyköpéseimet is ugyanúgy, mint amikor még kisgyerek voltam. És vitatkozhattál volna velem a hajviseletemen, vagy hogy már megint szanaszét hagytam a ruháimat a lakásban. Hívogathattál volna, hogy mikor érek haza, amikor elmentem bulizni a barátaimmal.

Apropó, a barátaim. Biztosan te is szeretnéd-, és örömmel látnád őket nálunk, nyugodt lennél, ha velük vagyok. Segíthetnél ízlésesen berendezni és otthonossá tenni a „koliszobát" és néhanapján főzhetnél nekem valami finomat, hogy elhozzam magammal. Kertészkedhetnénk együtt, amikor otthon vagyok, nyáron pedig kifesthetnénk a szobákat és átalakíthatnánk egy kicsit a lakást, mert biztosan mindig új ötleteid lennének. Akár még fel is jöhetnél egy-egy éjszakára a koliba, este elvinnélek vacsorázni, megnéznénk egy darabot valamelyik színházban, aztán sétálnánk a nyári éjszakában. Talán még bulizni is elmennék veled, mert nem lenne gáz. Hajnalig beszélgetnénk az élet nagy dolgairól, mesélnél a gyerekkorodról, arról, hogy mi bánt, mi tesz boldoggá.

Tudod, ez az egyik, amit legjobban sajnálok az egészben. Hogy kicsi voltam még és végtelenül önző. Egyszer sem kérdeztem meg, hogy mi jó neked, mit kéne máshogy csinálni.

Szeretném elhinni, hogy nem vagyok hibás, de nem tudom. Mennyire más lenne most minden. Azóta nagyon sokat változtam, de van, amiben nem. Bár azt mondják, nem hasonlítok rád, de a lábfejem és a lábujjaim formája mégis téged idéz, néha talán egy-egy mozdulatban is ott vagy. Némelyik fényképen is, mintha a te arcodat vélném felfedezni a magaméban.

Felnőttem. Na, jó, ez így nem igaz… idősebb lettem pár évvel és főleg rengeteg tapasztalattal, de belül még mindig az a kisgyerek vagyok, aki arra a levélben megígért találkozóra vár. Nem tudom, látsz-e onnan, ahol most vagy, de remélem, igen. Azt hiszem, hogy helyesen élek, jó úton járok, és olyan ember vagyok, akire büszke lennél. Akire örömmel mondanád azt, igen, ő az én gyerekem. Aki néha hibázik, megbánt másokat, megbánt téged, de küzd, nem adja fel és megállja a helyét a nagybetűs életben. Egyszer pedig majd továbbadja mindazt, amit örökül hagytatok neki.

Ha kifognám az aranyhalat a tóból, és azt mondaná, van három kívánságom, akkor csak egyetlen egyet kérnék. Hogy újra láthassalak. Nem vagyok telhetetlen, neked már nem itt van a helyed. Az élet továbbment. Ezért csak egy napot, egyetlen napot kérnék, hogy átbeszélhessünk néhány dolgot. De legfőképp, hogy elmondhassam, szeretlek és mindig is szeretni foglak.

Móczik Alexandra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Katya Shut