„Ez a modern szerelem egy nagy-nagy kísérlet. Biztonságot és kalandot akarunk megélni egy helyen” – Így segít Esther Perel a pároknak
A guruk korát éljük: időről-időre kinevezünk valakit mindentudónak, aki rendet vág ebben a kaotikus világban, struktúrát teremt ott, ahol mi elveszetten bolyongunk, és segít visszatalálni azokhoz az alapértékekhez, amikre valójában mindannyian vágyunk, de valahol az úton elveszítettünk. Az utóbbi pár évben a párkapcsolatok guruja a lengyel-zsidó származású, Belgiumban született, New Yorkban élő Esther Perel lett, akinek a TED-előadásaira millióan tapadnak, a könyvei bestsellerek, a podcastja pedig – amiben a párterápiás munkájába nyújt betekintést – valóságos forradalmat hoztak el, mert megmutatták, hogyan kellene a párkapcsolati problémáinkra tekintetünk, és hogyan dolgozhatunk rajtuk. A magam részéről bármennyire is gyanakszom a gurukra, Esther Perelnek kénytelen vagyok behódolni, mert nincs olyan tartalom a neten vele kapcsolatban, ami ne szippantana magába, és ne adna át releváns tudást. Ebből mutatok most nektek egy töredéknyit. Gyárfás Dorka írása az Újraolvasóban.
–
„Mondd meg, hogyan szerettek gyerekként, és megmondom, milyen vagy az ágyban. Mondd meg, milyen vagy az ágyban, és megmondom, ki vagy” – csak egy bon mot Esther Pereltől, de tele van velük a padlás. Itt egy másik: „Amikor találsz magadnak egy partnert, akkor belépsz egy történetbe, aminek a válogatására sosem jelentkeztél”. Vagy ez: „Ma egy ember életében körülbelül két-három tartós kapcsolatban vesz részt. És néhányan ugyanazzal az emberrel élik meg ezt a két-három kapcsolatot”.
A durva az, hogy ezek a frappáns mondatok nemcsak úgy a levegőbe szólnak, hanem nagyon is van alapjuk – mögöttük koncepció, komoly elemző munka és bölcsesség húzódik meg, és ha lenne itt most tér mindegyiket kifejteni, akkor az értelmük is sokkal mélyebben átélhető lenne.
Személyesből univerzális
Esther Perel ötven felett lett a szerelmi viszonyok, a házasság, a hűség-hűtlenség és a tartós kapcsolatok szexualitásának szakértője, amikor már komoly pszichológiai karrier, tudományos munka és persze emberi tapasztalat (értsd: harmincéves házasság) volt mögötte. Sőt, az a szép az egészben, hogy nem is ez volt a szakterülete korábban, hanem a bevándorlók és emigránsok identitásának változása (hogy hogyan hat erre, ha kényszerből, vagy ha önként váltanak hazát), az interkulturális kapcsolatok (hogyan működik egy pár akkor, ha különböző kultúrákból származik), illetve mi köti össze és mi választja el a világban szétszóródott zsidókat Argentínától Ausztráliáig.
Mindezeket a témákat a személyes életében is megélhette: szüleit Lengyelországból hurcolták el koncentrációs táborokba, és a felszabadulás után, rögtön az első napon ismerkedtek meg, amikor szomszédos lágerekből 40 kilósan útnak indultak. A háború után Antwerpenben találtak maguknak új otthont egy olyan zsidó közösségben, ami csupa (a legkülönbözőbb országokból származó) holokauszt-túlélőből állt, de még ott is évekig állampolgárság nélkül éltek (Esther Perel is hontalanként született 1958-ban). Ma gyakran nyilatkozza, hogy itt tanulta meg már gyerekként, mi a különbség aközött, ha valaki csak túlélte a borzalmakat, illetve, ha képes volt újra élni. (Az ő szülei szerencsére ilyenek voltak – mondja.)
De visszatérve arra, hogyan jutott el a mai hírnevéig:
az interkulturális családokat vizsgálva vette észre, hogy a családok boldogsága (sőt, a fenntarthatósága is) ma azon múlik, hogy a házaspár milyen viszonyban van egymással.
És ha párterápiára nem is jut eszükbe elmenni, de ha a gyerekkel valami nem stimmel, akkor családterápiára már inkább, ott pedig könnyen kiderülhet, hogy a csemete csak tünethordozó, és a problémák a szülők viszonyából fakadnak. Erre is van egyébként egy aranyköpése: „A párterápia a legjobb színház a városban. Engem mindig rabul ejt”.
Így született tehát első könyve, a Szeretkezés fogságban – A szexualitástól az erotikáig (bár az angol cím nem egészen ezt jelenti: Mating in Captivity) 2006-ban, ami azonnal hatalmas siker lett (nálunk csak 2015-ben jelent meg, és már nem könnyű hozzájutni). Ezután kérték fel, hogy legyen szakmai konzultáns A viszony című sorozatban, és innen került a TED-előadások színpadára, majd kérték fel arra, hogy készítsen podcastot a munkájából (Where Should We Begin… vagyis: Hol is kezdjük? címmel). A többi pedig már történelem…
Érzelmi pingpong
Több évad ment le a podcast-sorozatból, akinek nincs problémája az angol nyelvvel, annak feltétlenül érdemes belehallgatnia (például ITT), mert szemléletformáló hatással lehet rá. Tulajdonképpen először lehetünk közvetlen tanúi annak, milyen, amikor emberek úgy tárják fel magukat egymás előtt, hogy azzal még az évek (vagy évtizedek) óta velük élő házastársukat is meg tudják lepni, és ezzel a kapcsolatukat teljesen új vágányra terelni. Perelnek látszólag erőlködnie sem kell azon, hogy bárkiből kihozza a féltve rejtegetett érzelmeit, egyszerűen csak feltesz pár lényegre törő kérdést, ami megdöbbentő módon addig nem merült fel az aktuális helyzettel kapcsolatban – és a páciensei zöme már a könnyeivel küszködik.
„Azért jönnek hozzám a párok, mert megrekedtek egy ponton. Ugyanazt ismételgetik újra és újra egymásnak, és azt hiszik, ha még egyszer elmondják, akkor egyszer csak lesz eredmény. De persze, így nem lesz.
Szóval a párterápián azt csinálom, hogy meglazítom a felső kérget. És attól, hogy a férfi elkezd valamiről másképp beszélni, a nőnek lehetőséget ad arra, hogy másképp lássa meg. Akkor elkezdem figyelni, hogyan reagál erre: ő is változtat, vagy ugyanazzal jön, mint előtte, figyelmen kívül hagyva, hogy a férje változtatott” – mesélte a New Yorker magazinnak 2018 decemberében. „A cél tehát egyfajta rugalmasság és alkalmazkodókészség elérése, hogy a két fél képes legyen többféle felállásban létezni, nem csak mindig ugyanabban.”
Egy másik podcastban pedig, ahol ő volt a vendég, ezt mondta ugyanerről: „Senki sem úgy érkezik a terápiára, hogy ő akar megváltozni. A legtöbben egy hosszú listával jönnek, hogy a másik min változtasson, tehát csupa elvárással. Valahogy úgy képzelik, hogy elhozzák a partnerüket, hogy te javítsd meg. De egy terápia csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél kész arra, hogy valami újat próbáljon ki – függetlenül attól, hogy a másik fél mit tesz vagy nem tesz. Ha ragaszkodsz az addigiakhoz, akkor bezárod az ajtót előttetek… (…) De ha te szisztematikusan változtatsz, akkor egyszer csak a másik is kénytelen lesz alkalmazkodni, mert ez olyan, mint a pingpong. Ha a labda átmegy a másik térfélre, nem állhatsz egy helyben, meg kell mozdulnod.”
Na de hogy indul el az a labda? Ez az, amit olyan nehéz nyakon csípni még a podcastok hallgatása közben is, Perel olyan finoman csinálja. Ennyit hajlandó elárulni a módszerről: „Én olyan terapeuta vagyok, aki többféle módszert és megközelítést integrál, de a narratív megközelítés áll hozzám talán a legközelebb, mert a kapcsolatokat egy-egy történetnek látom. Amikor megjelenik nálam egy kliens, akkor van egy története a saját kapcsolatáról, illetve arról, hogy számára ez a kapcsolat mit jelent. Az első gondolatom, amikor ezt meghallgatom, hogy jó, de mi van még ott? Milyen sztori lapul a mélyben, amit még nem mesélt el? Valóban arról szól a történet, amit előadott? Én ugyanis abban hiszek, hogy a nyelv formálja a tapasztalatainkat. Ahogy elmesélem, úgy élem meg és úgy érzem, ami megtörtént – és ennek megfelelő szavak társulnak majd hozzá. Úgyhogy
az első találkozás alkalmával az a célom, hogy egy másik sztorival menj haza, mint amivel jöttél. És ha egy másik történettel távozol, akkor már más megélésed lesz a kapcsolatról-, és magadról abban a kapcsolatban, ez pedig lehetőség arra, hogy változtass, és nagyobb felelősséget vállalj.
Sőt még arra is, hogy újra gondold a partnered szerepét, amibe te helyezted. Szerintem pontosan ez az, amiért az emberek terápiára jönnek.”
Bár az angolszász világban Esther Perel sokat elért abban, hogy az emberek elfogadják a párterápia hasznosságát, nálunk azonban még mindig kevesen vannak, akik elhiszik, hogy tényleg segíthet, sőt, szükség van rá ahhoz, hogy egy pár ki tudjon vergődni a veremből, amibe került. Fontos azonban hozzátenni, hogy a sorozat darabjai csak kapszulába foglalt miniterápiák. Bárki jelentkezhetett rájuk, aki vállalta, hogy név nélkül, de a hangjával és a történetével feltárulkozik a világ előtt, ám mindenkire csak egy alkalom jutott: nagyjából egy óra alatt kellett eljutni a probléma gyökeréig. Ez általában sikerült is, főleg, ha Perelnek a maga által megfogalmazott célját tekintjük:
„Az én üléseim arról szólnak – és a podcastom is –, hogy az a két ember, aki eljött hozzám, és azt hiszi, mindent tud a másikról, elkezdjen egymásra újra odafigyelni, és ráébredjen, hogy aki mellette ül, az valójában egy misztikus és megfoghatatlan lény, akire érdemes kíváncsinak lenni.”
Mindent egyben
Az egymás iránti kíváncsiság sok mindent megoldana, véli Perel, többek között a szexuális problémákat is. Csak hát, nagy kérdés, hogyan legyünk valakire kíváncsiak, akiről úgy érezzük, mindent tudunk. Erről azt mondja a The Knowledge Project című podcastban:
„Ez a modern szerelem egy nagy-nagy kísérlet. Biztonságot és kalandot akarunk megélni egy helyen. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de szép kihívás.
Hogyan tegyek úgy, mintha az az ember, akivel 30 éve együtt élek, még egy csomó felfedeznivalót tartogatna számomra? Hogyan legyek kíváncsi arra, aki a legismerősebb? Hogyan találjak meglepetést ott, ahol az állandóságot akarom megélni?
Hogyan mutassak magamból valamit, amit még nem fedtem fel soha – annak, aki úgy érzi, a legjobban ismer? Hogy vállaljak szexuális és érzelmi kockázatot ott, ahol valójában nem akarok szerepet játszani? Ezért olyan nagy kihívás a szexualitást megőrizni egy hosszú távú kapcsolatban – de nem is a szexet önmagában, hanem azt a szexet, ami örömöt és kapcsolódást nyújt, amire vágyunk, és ami felfed minket a másik előtt. Mert, ugye, erről szól az erotikus intimitás: megmutatjuk magunkat a másiknak, felfedjük egy új oldalunkat. (…) Mindannyian ezzel küzdünk. És a megoldáshoz aktív kreativitás kell.”
Ezt a bizonyos aktív kreativitást pedig előszeretettel érzékelteti egy étkezés példájával. A vacsoraasztalt meg lehet teríteni úgy is, hogy csak a táplálkozást szolgálja, de lehet úgy is, mint ahol kiélhetjük a fantáziánkat – készülhetünk rá izgalommal, műgonddal, játékosan. És akkor olyan lesz az étkezés is. A lényeg, hogy ezt az igényt sose veszítsük el, mert annak hosszú távú következményei lesznek.
Perel gyakran hangsúlyozza, hogy soha korábban nem helyeztünk akkora nyomást a házasságokra, mint manapság, amikor mindent szeretnénk megkapni a partnerünktől: hogy legyen a lelki társunk, a szeretőnk, a barátunk, a szülőtársunk, a cinkosunk, a támaszunk, minden egyszemélyben. Ezeket azelőtt egy egész falu közössége adta meg minden egyes tagjának, a házasságok pedig csupán gazdasági vállalkozások voltak, amiknek a működését számos rítus és társadalmi norma határozta meg, és a boldogság nem volt kimondott célja. A gyerekek felnevelése és a „vagyon” (legyen az akár egy zsebkendőnyi föld és néhány állat) átörökítése annál inkább, de ha a házaspár köżött nem volt harmónia, az a család egységét még nem veszélyeztette. Az tehát, hogy ma annyi problémánk adódik vele, teljesen normális, hiszen százszor nagyobbak az igényeink és komplexebbek az elvárásaink. Éppen ezért fontos, hogy tudatosan foglalkozzunk vele.
„Azt az egyet tudom, hogy azok a párok, akik rendszeresen kijelölnek egy időt maguknak, amikor ők az elsők, és nem az utolsók a sorban (ahogy különben lenni szokott), már tettek egy nagy lépést a kapcsolatukért” – mondja. „És hogy ez miért fontos? Mert ez az első olyan időszak a történelemben – és az emberi kapcsolatok történetében –, amikor egy pár viszonyának minősége meghatározza, hogy a család fennmarad-e. A történelem korábbi időszakaiban a család nem függött attól, hogy a házasfelek hogyan jöttek ki egymással. Ma viszont a család akkor működik, ha a pár viszonylag elégedett. Vagyis, ha befektetsz a házasságba, azzal megtartod a családot.” A többit – egészen konkrét tanácsokig – hallgassátok meg személyesen tőle.
Gyárfás Dorka
Kiemelt kép: Getty Images/Amy E. Price/Getty Images for SXSW
