1.

Szenteste. Túl vagyunk a vacsorán, az ajándékozáson, játszottunk a gyerekekkel. A család végre elment, pihenhetünk kettesben. Hozzábújok, elkezdem simogatni. Jó lenne összebújni a rohanós napok után. Érzem egy ideje, hogy nem minden kerek, de tíz sűrű év után, több gyerekkel azt gondolom, megoldunk mindent, hiszen alapvetően minden klassz együtt. Tovább simogatom, reagál, érzem, aztán mégis furcsán leállít. Ez az a pillanat, amikor végre már tudni akarom, mi van vele egy ideje. Felkapcsolja a lámpát, furán ünnepélyes, mint egy iskolai évzáró. A gyomrom elkezd összeszorulni. Megismertem valakit – mondja. Hallgatok. Várok. Szerelmes lettem – folytatja. Na, itt az első K. O. Úgy érzem, az idő összesűrűsödik, eltűnik. Mintha megállna a világ, az élet. Minden kitágul, úgy érzem, mindent látok és hallok, ez ám az igazi jelenlét. Mégsem érzem jól magam, mintha kést forgatnának a hasamban alul, valahol a méhem tájékán. 

2.

Szilveszter. Buliban vagyunk a gyerekekkel. Hál’ istennek jól érzik magukat, hál’ istennek van pálinka is. Sosem iszom. Most igen. Mégsem tudom leállítani a gondolataimat, a fejemben újra és újra hallom, amit mond. És csak dübörögnek a kérdéseim, melyekre nem fogok már választ kapni soha. Mármint rendeset. „Miért? Hogyan jutottunk ide? Mit kellett volna másképp csinálni?” – Hja, bocs, ezzel nekem már nem is kell foglalkozni, hiszen nem megoldani, csak menni akar. Aki pedig menni akar, azt, ugye, el kell engedni. Úgyhogy megy. Mi bulizunk, ő otthon csomagol. Második K. O. Kísérőnek a szokásos késforgatós, „gyomorösszeszűkítős” érzés alul a hasamban. 

3.

A harmadik vasárnap. Hihetetlen, mekkorát fordult az életem hirtelen. Apás nap van. Nézem, ahogy elmegy a gyerekekkel, próbálok vidáman integetni a jelenlétekor már társamul szegődött gyomorszűkítős-remegő-késforgatós fílinggel a hasamban. Elmegyek otthonról, ne kelljen nézni a csendes, kihalt, cuccai hiányától foghíjas lakást. Visszajövök a megbeszélt időre, megérkeznek. Nagyobbik gyerekünk vidáman üdvözöl, kérdezem, hogy érezte magát. Szuper volt, és megnéztük apa új lakását is. Itt a harmadik – és egyben tökéletesen kivitelezett – K. O. Merthogy abban a lakásban már ő is ott volt, hiába mondtam, hogy talán még nem kéne megismerkedniük a gyerekeknek vele. Ha tehetném, most ordítva, bőgve, üvöltve hagynám magam kiütni, és elájulni, mint a bokszban kiütött ellenfél, akit a megszégyenüléstől legalább az a pár eszméletlenül töltött perc megment, átmenetileg. Ehelyett csak állok, üdvözült – vagy inkább megkövült – mosollyal az arcomon, és próbálok úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb. Majdnem kicsúszik a számon: „mi lesz jövő héten vasárnap? Esküvő?” Majd megtudom idejében, addig is marad a gyomorremegés, késforgatós fíling a hasamban alul, mélyen, ahol nemrég még a gyerekeink voltak. Egyszer csak elmúlik, mint minden. Túlélem. Hiszen erős vagyok… vagy mi.

L. Kriszta

A cikk a hirdetés után folytatódik!