Nagy levegő és induljunk neki! Biztatom magam néhány napja, hogy végre leírjam: szülés utáni depresszióm volt. Méghozzá az elhúzódó fajta, ami szépen lassan rágja az embert, és egyszer csak teljesen megeszi. Szerencsére időben kapcsoltam, és segítségem is volt. De ez nem adatik meg mindenkinek.

Az első kislányomat már nagyon vártuk. Határozott elképzelésem volt mindenről, főleg az érzésekről. Boldog leszek, állandó mosolygás, babakacaj, habzsolja majd a neki főzött finomságokat, évekig szoptatom... Majdnem így lett. A terhességről és a szülésről elolvastam mindent, de az utána következő ügyekről nagyjából fogalmam sem volt. Na jó, azért akadt egy kis előképzettségem, mert a húgommal 14 év korkülönbség van közöttünk, így elevenen élt bennem a kép a cuki babáról. Csak ennyi.

Már a szülés sem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztük, de azon elég hamar túltettem magam. Igaz, a mai napig összeszorul a gyomrom, amikor a rajtam dolgozó orvoscsapatra gondolok. Spontán vérzésnek hívják, amikor szülés után nem húzódik össze az ember méhe. Iszonyú vérzéssel jár. A kérdésemre, hogy van-e valami baj, az orvos nem is válaszolt. A szülésznőm pedig csak annyit mondott: „Azon vagyunk, hogy ne legyen!” Nem nyugtatott meg. Közben a férjem kint állt a szülőszoba ajtajában, kezében a lányunkkal.

És én már ott éreztem, hogy rám szakadt a világ összes felelőssége. Már meghalnom sem szabad, hiszen akkor ki neveli fel őt?

Pár perc alatt mázsás súlyok kerültek a vállamra, a magasztos elképzeléseim romba dőlése pedig csak folytatódott. Nem ment a szoptatás. Aztán ez a pici, nyöszörgő csomag úgy besárgult, hogy öt napig kék fénnyel kezelték és infúziózták. Dermedten álltam az üvegkalitka mellett és zihálva sírtam. Nem lehetett velem. Az óriási felelősség mellé társult a tehetetlenség bénító érzése. Végül ezek a gondok megszűntek, egy nehéz hét után mindketten egészségesen hagytuk el a kórházat. Csak az emlékek súlya maradt. És kezdődött az otthoni küzdelem.

Világéletemben nyüzsgő ember voltam. Mindig olyan munkám volt, ahol emberekkel lehettem, sokat beszélhettem. És most otthon maradtam egy pici lakásban egy pici emberrel, aki beszélni sem tud. Elcsendesedtem, és szépen lassan bezártam magam, már nem én voltam én. Elvették az életemet. Vagy inkább önként adtam? A kislányommal semmi nem úgy ment, mint ahogyan a gyerekorvos, a védőnő, a szakirodalom, a szomszéd anyuka mondta.

Próbáltam a sok tanács közül a saját utunkat megtalálni, de sokáig nem ment. Kudarcot, kudarcra halmoztam.

Emlékszem, amikor a gyerekorvos mondta, hogy ehetünk almát: „Pár falattal kezdjenek. Egy hét alatt jussanak el odáig, hogy a baba megeszik egy egész almát.” Nos, három év telt el azóta, de még mindig nem jutottunk el egy egész almáig. Ma már csak nevetek rajta, akkor viszont mindez kis híján az őrületbe kergetett.

Egyre világosabban láttam, hogy egyetlen „hivatalos előírás" sem nekünk való, ám amikor ezt felismertem, rögtön kétségbe is estem, hiszen csak az ismeretlen tátongott előttünk. Ráadásul a férjem néha csak megnehezítette a dolgomat. Persze ez nem igaz, mert végeredményben mégiscsak ő segített a legtöbbet, hiszen olyan ösztönösen cselekedett apaként, amiről én álmodni sem mertem. Dühös voltam rá. Sokszor utáltam, amiért neki minden ennyire könnyen megy.

Voltak jó napjaink. Imádtam a lányomat, szerettem az anyukája lenni, de az első év végére nagyon elfáradtam.

Elfogytam, mint anya, mint nő, mint feleség, mint ember. Csak árnyéka voltam régi önmagamnak.

Nagyon megviseltek a kudarcok. Egy-egy nehéz helyzeten napokig rágódtam, és ez teljesen felemésztett. Rosszkedvű, veszekedős, sírós voltam. Nem találtam a saját utam.

Végül egy jó kis ürüggyel pszichológushoz fordultam. Gyerekkorom óta iszonyú békafóbiám van, gondoltam, itt az idő, hogy kikezeltessem. Persze a pszichológus már elsőre rájött, hogy ez a munka a legkevésbé sem a békákról fog szólni. Összesen nyolcszor voltam nála, és a mai napig hálás vagyok a munkájáért. A közreműködésével meggyógyítottam saját magam. Voltak nehéz beszélgetéseink, de minden alkalommal nála hagytam néhány vállamra nehezedő követ. Az utolsó kő után pedig kezembe vettem az életemet, az anyaságomat.

A legnehezebb feladat az elfogadás volt. Elfogadni önmagam. A hibáimat, a gyengeségeimet, a saját természetemet, az anyaságomat és ezután a lányomat.

Tiszteletben tartani a személyiségét, a természetét.

Két év telt el azóta. Nem lettem szuper anya, csak elég jó anya, nő, feleség, ember. Én vagyok. Ez vagyok, a hibáimmal, gyengeségeimmel együtt. És büszkén vállalom. A kisfiam egyéves, most nincs szükség pszichológusra.

Sokat tanultam, mióta gyermekeim vannak. Nehéz feladat ennyi helyen megfelelni. A legtöbb esetben nincs segítség. Még a védőnő is csak egy halom színes, rózsaszínű ködös információt ad át a tökéletes anyukákról és az ő tökéletes babáikról. Talán többre mennénk, ha a sok kéretlen tanács mellett pszichológust kapnának az anyukák. Két–három beszélgetés az elején, sok-sok későbbi problémát megelőzhetne. Talán a társadalom is fogékonyabb lehetne a lélek betegségeire, és sokkal elfogadhatóbb volna a lét. Talán akkor könnyebben mosolyognának az agyonhajszolt, önmagukat marcangoló anyukák. Talán... majd egyszer.

Mindenesetre köszönet a drága férjemnek, aki végigkísért az úton. És közben egyetlen pillanatra sem engedte el a kezem!

 

Niki

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/KieferPix