Az elmúlt kilenc hónapom minden egyes pillanatát az egyik legközelebbi hozzátartozóm életéért vívott csatára tettem fel. A rákkal küzdöttünk. Írhatnék az évekig tartó pánik- és kényszerbetegségemről, esetleg lassú gyilkosomról, a depresszióról is, ami nem ismer sem Istent, sem kegyelmet… de nem akarok. A szerelemről szeretnék írni. Utoljára.

Van az úgy, hogy a lelkünkbe ég a múlt egy darabja. Mondjuk egy gyerekkori emlék. Talán már nem emlékszel belőle semmire, csupán néhány elmosódó kép, és egy különös érzés marad meg benned valahol. Gondosan elrejtve. A lelked legmélyén. Nekem is van ilyen emlékem egy kissrácról. Néhány évvel idősebb volt nálam. Én hatéves lehettem, ő nem sokkal múlt tíz. Rajongtam érte, pedig nem találkoztunk túl gyakran. Helyes volt. És rossz, amilyenek a kisfiúk lenni szoktak általában. Szerettem. Gyermeki szerelemmel, annak ellenére is, hogy úgy éreztem, észre sem vesz. De mégis szerettem. Lehet, hogy pont ezért.

Mikor utoljára láttam, még tejfogak voltak a számban, és fogalmam sem volt arról, hogy nem kaphatunk meg az életben mindent, amit szeretnénk.

Néhány napja, születésnapom alkalmából rengetegen köszöntöttek. A férfiak egy része privát levélben, megspékelve egy kis széptevéssel. Volt, akitől jól is esett, volt, akitől nem. Másnap délben újabb üzenetet kaptam. A harminc éve nem látott „kissrác” írt. Tizenegyezer nap után kimászott a bőröm alól, és újra ott volt az érzés, amit nagyjából hatévesen éltem át a „csöcsös nő" szobra mellett, ahol utoljára játszottunk együtt, és ahol csak arra vágytam, hogy rám figyeljen. És most rám figyel. Nem mondom, várnom kellett egy keveset, de megtörtént. Udvarias. Bölcs. Kedves, végtelenül kedves. Tisztelnivaló. Szeretnivaló. Nős.

Nem tudok nem válaszolni neki, nem tudok nem válaszolni az ötödik, a tizenötödik és a hatvanötödik üzenetére sem. Mert övé a lelkem egy darabja. Mert mindig az övé volt. És mindig az övé lesz az a darab. Mert ő a Kedves.

Aznap este szülinapi parti volt egy nyilvános szórakozóhelyen. A vállamon átvetett rózsaszín „szépségkirálynős" szalagommal, amin strasszkövekből kirakva virít a Birthday Girl felirat, és a szintén rózsaszín (miért, mégis milyen legyen?) héliumos lufimmal, ami a fejem fölött másfél méterrel lebeg. Nagyjából annyira vagyok feltűnő, mint egy merőkanál pörköltszaft a hófehér abroszon, vagy húsvétkor a tök kopasz, de még feldíszített karácsonyfa a nappaliban. Nem érdekel, semmi nem érdekel, mert nekem ott a Kedves. És tudom, hogy gondol rám. Szarok a rózsaszínre.

A hely azonnal beszippant. Addig még oké, hogy boldog-boldogtalan felköszönt, jól esik, hepinesz, bódogság, rajtam a szalag, mint marhán a billog, mit is várhatnék? A kéretlen puszik kevésbé tetszenek. Az átlőtt szemöldökű leszbikus csaj átható pillantása után inkább iszom egy Jägert. Na jó, kettőt. És nem érdekel, mert tudom, hogy a Kedves gondol rám.

A retró-teremben a Shygys zenél. Kilencvenhétben mit nem adtam volna egy közös fotóért velük! Ma inkább fizetnék, csak ne legyenek ott. De ott lesznek, mert hiperaktív barátnőm megszervezi nekem, a szülinaposnak. Tökkirály, buli van, legyen! Mikor a meghatottságtól könnyezve puszival hálálom meg e soha vissza nem térő lehetőséget a srácoknak, diszkréten nem tulajdonítok jelentőséget a ténynek: az egyik guy annyira shy, hogy lazán szájon csókol. K.rvára nem érdekel, biztos csúszott a szájfény. Különben is, nekem ott a Kedves. Más nem számít.

Aztán telik az idő, népszerűségem töretlen, de valami gyanússá válik. Csodáló férfiszempárok kereszttüzében állok, de valami mégsincs rendben. Kimegyek a mosdóba, megfordulok a tükör előtt, és ellenőrzöm, nem díszeleg-e a szalagom hátulján az „Ovisok, sorakozó!” felirat. De nem. Akkor vajon miért huszonöt év az átlagéletkor a „rajongóim” körében? Kit érdekel! Tudom, hogy a Kedves gondol rám. Én is rá gondolok. Csak ez számít.

Az este folyamán a rangidős udvarlóm egy huszonnyolc éves olasz srác, némi magyar szókinccsel felvértezve. Gyönyörű, fekete hajú, szép testű. Normál esetben levenne a lábamról. Viszont most nincs normál eset.

Kit érdekel, hogy gyönyörű, fekete a haja és szép a teste? Legyen inkább reggel, és hadd folytassam a kommunikációt a Kedvessel. Harminc éve várok rá. Ez az olasz gyerek még pajzán gondolat sem volt akkor, amikor én már szerettem őt.

Magasröptű eszmecserénk a digó sráccal nagyjából így hangzik:

„Hey, Birthday Girl, wow, you are nagyon szép. Stop, stop, where are you going? Nem szereted olasz fiúk? Oh, have you ever had an italian lover? No? You should try me, really. Én szeretem öreg (WTF?!?!) lányok, nem szeretem fiatal lányok, nekem volt mindig öreg barátnő, leszel nekem, per favore?”

Kösz szépen. Tökjólesett. Mindegy, holnap írok a Kedvesnek, és elfelejtem, hogy leöreglányoztak a harmincötödik születésnapomon. Ő Kicsinek hív. Szeretem, ha Kicsinek hív. A buli véget ér. Három órát tudok aludni. De nem megy, mert ébren akarok maradni, vele akarok beszélni. Mindig ébren akarok lenni, és mindig neki akarok írni, ha már mást nem enged az élet. Minden szavát szeretem. A lelke minden rezdülését szeretem.

Ma vasárnap van. Mindig utáltam a vasárnapokat. A Kedves és én úgy döntünk, hogy eljutottunk arra a pontra, ahonnan az ember vagy visszafordul... vagy belekezd valamibe, ami örökre megváltoztatja az életét. Visszafordulunk. Nem hibáztatom. Tudom, hogy ott élek benne. Tudom, hogy most, ebben a percben is rám gondol. Tudom, hogy okos ember nem robbantja fel a hidat maga mögött egy szerelemért. Tudom, hogy nem boldog. Azt nem tudom, hogy velem az lenne-e? Egyet tudok. Van az úgy, hogy a lelkünkbe ég a múlt egy darabja. Mondjuk... egy gyerekkori emlék. Ami halálod napjáig elkísér. Nekem van egy ilyen.

Niki

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Raj Rana