„…lehet szidni a TikTokot, de mindaz, ami ott terjed, csak tünete annak a kultúrának, amiben élünk. Nem érdemes belekezdeni abba, hogy jaj, ezek a mai fiatalok milyen betegek, nem normálisak, megérett az emberiség a pusztulásra stb. Mert mi ez a jelenség, ha nem (minimum) egy generáció segélykiáltása?” – írja Anna Eszter a hátborzongató erőszakos TikTok-trend kapcsán. Olvassátok:

„Zsófika, te semmiből nem tanulsz?” – kérdezett vissza nevetve dr. Hevesi Kriszta nemrég egy műsorban, amikor Szabó Zsófi arról érdeklődött, hogy milyen típusú férfiakat érdemes kerülni. Bár a kérdés nem Mózes Zsófihoz szólt, mégis megszólítva érzi magát.

Hátrányos helyzetű gyerekeket programozásra tanítani talán kicsit merész ötletnek tűnik, de ha elolvassátok Chripkó Lili helyszíni riportját, megértitek, miért nem az.

„Most jólesik cinikusnak lenni, mert nem maradt másom a védekezésre” – írja Anna Eszter arról, hogy mára szinte hozzászokott ahhoz, hogy a kisebbségnek (tartozzunk akármelyikhez is) mindig van félnivalója.

Egy bántalmazás történetének megítélése gyakran az „elhiszem vagy nem hiszem el” kérdéskörre korlátozódik, ami viszont attól is függ, nekünk milyen személyes tapasztalataink vagy tudásunk van a problémáról, illetve mennyire vagyunk képesek elfogadni, hogy a világban olyan dolgok is megtörténhetnek, amelyek ellentétesek a mi élményeinkkel. Ezt járta körül jogász szakértőnk, dr. Gyurkó Szilvi.

Nem mindegy, hogyan énekled a Himnuszt, vagy mit teszel az esti (propaganda) híradó alatt. Békésen tüntetni, tiltakozni, kiállni bizonyos elvek mellett rendkívül sokféleképpen lehet.

Hogyan lehet a gyerekvállalásra, életünk legmeghatározóbb döntésére és szerepvállalására úgy gondolni, mint amit „divatba kell hozni”?! – kérdezi Krajnyik Cintia a köztársasági elnök asszonytól, és a babaváró hitel meg a csok kedvezőnek mondott feltételeinek sem volt rest utánajárni. Mert akkor beszéljenek a számok!

Ha lenne egy országom, az mindenki országa lenne, aki azt szeretné, hogy az övé is legyen.