Az RTL Babák készítői: A gyerekeknek semmi esélyük nem volt, hogy kifelé jelezzék, bajban vannak

–

Milanovich Domi/WMN: Mi mindent szimbolizál, hogy Juhász Péter Pál babáknak hívta az áldozatait, ami a filmetek címe is lett? 

Moskovics Judit: A lányokat és a fiúkat is így hívta, ez egy szófordulata volt, hogy „gyertek, babák”. Rögtön megütötte a fülünket, mert van benne valami degradáló, lealacsonyító, tárgyiasító, mintha ezek a fiatalok a játékai lettek volna. 

Beck Nóra: És játszott a babáival: mindegyiknek megvolt a maga helye, szerepe az életében. A „baba”, aki egy állami gondozott, nehéz sorsú lány volt, akit kihozott, és ő lett a szeretője. A droghasználó lány, akit magához vett, és ő lett a gyereke. A fiú, akit folyamatosan használt a javítóban. A lány, akit szintén szexuális tárggyá tett, és ő lett az informatikusa. 

M. D./WMN: Megdöbbentő, hogy Juhász Ihinek, Isten helyett istennek szólíttatta magát a gyerekekkel. Ti beszéltetek az áldozataival, kollégáival, főnökeivel. Milyen kép rajzolódott ki róla bennetek?

B. N: Olyan embernek tűnik, akiben semmiféle együttérzés nincs. Mint aki nem tudja, nem akarja az áldozatai helyébe képzelni magát. Egyébként egy borzasztó hiú ember. 

M. J.: Erős narcisztikus vonásokat hordoz. Rendkívül fontos volt például neki, hogyan néz ki, hogyan öltözködik. A film egyik főszereplője, Lili mondta, hogy ő azt látta, Péter bácsi valójában mindig azoknak öltözködik, akiknél éppen el akar érni valamit. A javítóban luxusmelegítőkben, farmerekben, cipőkben járt, jól látható márkajelzésekkel, mert pontosan tudta, hogy a gyerekeknek ez azt jelzi, hogy ő egy magas státuszú valaki, akinek pénze, hatalma van. Máshol drága öltönyt viselt, és szintén azt igyekezett mutatni, hogy ő mekkora ember. Lilinek meg is fogalmazta, hogy a „legmagasabb politikussal is jóban van”, a miniszterelnökkel szokott nevetgélni. Hogy ezekből a történetekből mennyi igaz, nem tudhatjuk biztosan, de azt igen, hogy részben magas rangú kapcsolatrendszerrel is bírhatott, legalábbis ezt hirdette magáról. Azt sem titkolta el, hogy régóta fideszes.   

M. D./WMN: Az, hogy már 2002-ben indult ellene nyomozás, összesen 5 alkalommal, de csak 2025 májusában tartóztatták le, jelentheti azt, hogy védték. De az önfelnagyításra való hajlama miatt el is túlozhatta a befolyásos kapcsolatait.

B. N.: Akár. Kikutattunk, megnéztünk egy csomó vele készült interjút is. Ezeken a felvételeken gyakran beszél arról, hogy ő micsoda szakember, hogy rá a szakma szabályai nem vonatkoznak, neki saját maga által kitalált protokollja van, hogy hogyan kell ezekkel a gyerekekkel bánni. Kuslits Gábor (a TEGYESZ későbbi vezetője – a szerző), akivel együtt kezdték a pályát, mesélte, hogy Juhász már a GYIVI (Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet) udvarán is anno arról beszélt a kollégáknak, hogy hogyan kell a drogos gyerekeket pályára állítani, és hogy ő ennek mekkora tudója. Közben a saját önéletrajzából látjuk, hogy egyébként meg nem, tehát nincs ilyen irányú végzettsége. 

M. J.: Meg ha már itt tartunk, tényleg nagyon sok interjúját megnéztük, figyeltük a karakterét. Szerintem nagyon kevés ember van, aki, miközben magáról beszél, elérzékenyül saját magától, de ő ilyen, szinte könnybe lábad a szeme. Látszik, hogy rettenetesen szereti magát. 

Azt is nyíltan vállalta, hogy nem tartja magára érvényesnek azt a gyermekvédelmi szakemberek által lefektetett szabályt, miszerint a gyerekekhez nem szabad túlságosan kötődni, mert az nem jó ebben a kapcsolódásban. Ő erről egész mást gondolt, azt mondta, ő érzelmileg igenis bevonódik, nem tartja ezt a típusú határt.  

M. D./WMN: Mi mindent árul el a rendszerről, hogy egy ilyen személyiség évtizedeken keresztül, szinte teljesen szabadon vadászhatott benne? Ez az a kérdés, ami a Babákat nézve végig belülről karcolja az embert, és utána is vele marad.

M. J.: Szélhámos is, az is egy fontos dolog szerintem. Szakmai fórumokon szerepelt, neve volt, és a hivatásos jóember képét sugározta magáról, amivel megvezetett másokat. Én láttam azt az anyagot, amit Lili az igazgató merevlemezéről lementett, és a belső kamerafelvételeken kívül még rengeteg más dokumentum szerepelt benne, amiket természetesen nem hoztunk nyilvánosságra. Közte volt például egy gyűjtés is, amiben Juhász idézeteket, magvas gondolatokat rögzített, amiket utána felhasznált az közösségi médiában, a beszédeiben, interjúiban. Tehát nagyon tudatosan operált azokkal az üzenetekkel, amelyekről azt gondolta, az emberekből érzelmeket válthatnak ki, szimpatikussá tehetik őt a szemükben. 

B. N.: Közben pedig volt egy olyan szűkebb szakmai közege, akik kivetették maguk közül, és megtettek mindenféle lépést, hogy egyre kijjebb és kijjebb kerüljön, de valahogy mindig feljebb bukott. Számomra tehát inkább az a kérdés, ez hogy lehet: hogy rendőrségi, fegyelmi eljárások, vizsgálatok voltak ellene, és ezzel egyidőben egy miniszter kinevezi a javítóintézet élére úgy, hogy ennek szerepelni kellett az aktájában? És miközben a közvetlen kollégái egyértelműen elutasítják őt, a módszereit, az ügyeit is.

M. J.: A manipulációs képessége mellett volt benne valami ijesztő is. Lili mondta, hogy ő eleinte szeretett vele lenni, mert végre volt valaki, aki figyelt rá, meghallgatta, akinek úgy érezte, ő fontos. De mégis,

az első pillanattól kezdve volt valami dermesztő a lényében, a hangulatban, amit teremtett maga körül.

Lili 13 évesen, egy drogprevenciós foglalkozáson ismerte meg a nála 25 évvel idősebb szociális munkást, és egy üres épületbe, munkaidő után jártak négyszemközt beszélgetni, tehát mindenféle rendszeren kívül, ahol Juhász egy idő után felhozta a szexuális témákat. De a javítóban is úgy lépett fel, hogy tőle tartsanak: egy kigyúrt, kopasz ember, két pitbullal.  

B. N.: De jelen is volt a fizikai fenyítés. Egyszer például a gyerekeknek volt egy murijuk, ellopták a kulcsát. Bementek egy terembe, aminek az utcára nyíltak az ablakai, és odahívták a haverjaikat, mindenféle dolgokat kiadogattak nekik, volt egy kis őrjöngés. Aztán Juhászék mindenkit csúnyán megvertek, hogy egy életre jegyezzék meg. Szóval féltek is tőle. De a manipuláció tényleg fontos a személyiségében. Ádám, a filmben megszólaló másik áldozat 14 évesen került a Szőlő utcába, miután kirabolt egy embert. Csecsemőkora óta állami gondozásban élt, 6 éves korában megerőszakolta a nevelőapja, majd annak az otthonnak a karbantartója is, ahova került. Idővel drogproblémái lettek. Juhász eleinte vigasztalta, majd ő is azt tette vele, akár hetente többször, mint a korábbi elkövetők. Ádám mondta, hogy amikor már jelezte, hogy ő ezt nem akarja, neki ez nem jó, piszkálják a többiek, Péter bácsi akkor is mindig valahogy rábeszélte. 

M. J.: Ajándékokat is adott nekik: egy kis zsebpénz, egy pár cipő, olcsó albérlet. Még azt is megtette, hogy amikor Lilinek már volt barátja, ő is ott lakhatott kedvezményes áron a lakásában, sőt, a fiút felvette karbantartónak a javítóba. Tehát ő tényleg azt a látszatot keltette ezekben a gyerekekben, hogy bármit megtehet. És

amikor Lili kérte tőle, hogy beszéljék meg, amik történtek közöttük, hogy őt megerőszakolta, és ez nincs rendben, hogy felnőttként is bántják ezek a traumák, rosszul van tőlük, akkor arról tájékoztatta őt az igazgató úr, hogy vele nem szoktak szembemenni az emberek, és akik megteszik, nem járnak jól. 

M. D./WMN: A filmből az is kiderül, hogy Kinga nénivel, Károly bácsival összeállt a Szőlő utcában egy olyan vezetőség, akik szintén bántalmazók voltak, illetve lojálisak Juhászhoz. És a kör hamar bezárul, hogy egy gyerek kinek tud jelezni ebben az esetben. 

B. N.: Gyakorlatilag senkinek. Onnantól kezdve, hogy be van kamerázva minden, a gyámnak hiába beszél, az ügyészségnek hiába ír az ügyészségi dobozba, a nevelőnek hiába szól, mert az meg rögtön megy az igazgatóhoz. 

M. J.: Igen, a kör bezárult: ezeknek a gyerekeknek valóban semmi esélyük nem volt arra, hogy kifelé bárkinek jelezzenek, hogy bajban vannak. Senkinek. 

B. N.: De a filmben a gyermekvédelemben dolgozó korábbi nevelők is megosztják a tapasztalataikat. Elmondják, hogy amikor jelezték a problémákat, próbáltak tenni valamit, sokszor még őket vették elő. Tehát a rendszer gyakran ki is nyomja magából az elhivatott nevelőket.

M. D./WMN: A filmetek azért is olyan letaglózó, ahogyan kitágítjátok a képet, és egymás mellé sorakoztatjátok benne a már feltárt gyermekvédelmi bántalmazásos eseteket. Ez alapján hogy látjátok: a Szőlő utcai ügy mennyire speciális, kiugró, vagy sok elemében sajnos inkább tipikusnak tekinthető? 

B. N.: Szerintem a Szőlő utca annyiban más, hogy ott évtizedeken keresztül működött gyakorlatilag egy egész bűnszervezet, amiről nyilvánvalóan többen is tudtak.  

M. J.: Erről egyébként Juhász maga is gondoskodott, hogy azok a szereplők, akikkel a bizniszét, a perverzióit intézi, megfelelő pozíciókban legyenek bent az intézményben. A bűnszervezet miatt a Szőlő utca valóban egy kicsit más, ugyanakkor itt is az történt, hogy bizonyos dolgozók azt gondolták, ők büntetlenül bántalmazhatnak gyerekeket – ebből a szempontból sajnos azt kell mondjam, hogy az ügy nem atipikus. 

M. D./WMN: Vissza tudtok emlékezni, hogy riporterként mikor foglalkoztatok először gyermekvédelmi üggyel?

M. J.: Nekem az első komoly tényfeltáró gyermekvédelmi ügyem a bicskei volt, 10 évvel ezelőtt. Egyébként érdekes párhuzam a Szőlő utcával, hogy Bicskén is megjelent az a szinte tankönyvi módszer, hogy az ottani igazgató, János bácsi is olyan emberekkel vette körül magát, akik véd- és dacszövetségben dolgoztak mellette, többen közülük együtt kezdték vele a szakmát, és később pedig bevédték őt, ha valaki jelezte, hogy probléma van. Ebben K. Endre, az egyik igazgatóhelyettes odáig ment, hogy megpróbálta a vallomásuk megváltoztatására bírni az áldozatokat, pénzt adott nekik, hogy ne mondjanak csúnya dolgokat János bácsiról. Egy pszichológus biztos többet tudna mondani ennek a lélektanáról, de az is gyanítható, hogy ezek az elkövetők olyan embereket keresnek maguk köré, akiknek szintén vannak bűneik, titkaik, tehát zsarolhatóak.

De Bicskén is János bácsit egyébként szerette a dolgozók többsége. El sem tudták képzelni, hogy ilyet tett volna, hiszen mélyen vallásos, csendes és engedékeny embernek ismerték.

A takarítónő hazavihette a maradék tisztítószert, a konyhásnő az ételt. És ezek egy kisvárosban, nehéz életkörülmények közepette nem kis dolgok. Ezek az apró ajándékok is számítanak. 

B. N.: Én főleg bűnügyekkel foglalkozom, most már több évtizede, és réges régen a Kékfényben, meg különböző bűnügyi magazinokban, tematikus bűnügyi felületeken foglalkoztunk egy-egy gyermekvédelmi üggyel. De igazából nem volt fogadókészség, nem éreztük ezt a fajta érdeklődést sem a szakemberek, sem a közvélemény felől, mint napjainkban. 

M. D./WMN: Mi változott? A filmben is említetek 10–15 éves ombudsmani jelentéseket. Miért most érett meg a helyzet arra, hogy a gyermekvédelmi ügyeket a média is jobban feltárja, és a nyilvánosság is mélyebben kezdjen el foglalkozni annak a 24 ezer gyereknek a sorsával, akik állami gondoskodásban nevelkednek?

M. J.: Ebből a szempontból kicsit visszatérnék a bicskei ügyhöz. 25 éve dolgozom televíziós riporterként, nem bűnügyi riporter vagyok, mint Nóri, inkább nevezném magam közéleti-politikai újságírónak. De Bicske olyan szempontból is mérföldkő volt, hogy áldozatok először vállalták arccal, névvel a kamera előtt, ami velük történt. Aztán jött a kegyelmi ügy, ami a politikai élet legfőbb szereplőihez is elért, és teljesen más fénytörésbe hozta az egészet. Nem véletlen, hogy egy olyan pillanat volt, amiben Magyar Péter is megérezte a politikai lehetőséget, hogy előlépjen.

B. N.: A bicskei ügynek ráadásul most először komoly következménye lett, ebbe politikusok buktak bele. Ez talán a gyermekvédelmi szakmának, ami egy nagyon izolált, zárt közeg, is azt üzente, hogy a problémákról érdemes nyíltan beszélni. 

M. D./WMN: Időközben pedig a gyermekvédelemből maga a kormány gyártott politikai terméket, hogy a hatalmát növelje – ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jobban fókuszba került. 

M. J.: Szerintem ennek az iszonyú ellentmondása az emberek számára is erősen érzékelhető: hogy

miközben az ország vezetői a gyerekeket védik papíron és a szlogenek szintjén, addig valójában az általuk felügyelt intézményekben elképesztő méretű bántalmazások történnek, amelyeknek nincsenek valódi következményei.

A gyerekek magukra vannak hagyva, és a társadalom is csak akkor kapja fel a fejét, ha egy-egy ügy nyilvánosságra kerül. 

M. D./WMN: Az érintettek pedig egyre többen állnak elő a történeteikkel. Mi volt a fő szempontotok, hogy etikusan szólaltassátok meg az áldozatokat? Merült fel ennek kapcsán szakmai dilemmátok?

M. J.: Nekem dilemmám azért nem volt, mert nálunk a Házon kívülben régóta van egy kőbe vésett etikai keretrendszer: mi mindig azt az embert követjük, akivel beszélgetünk. Amikor politikusok elkezdtek újságíróvá avanzsálódni és interjúkat készíteni a kampány során, akkor nagy vita alakult ki arról, hogy a közérdek felülírhatja-e az adott gyerek egyéni érdekeit. Mi azt gondoljuk, hogy nem. Tehát ha ő azt kéri, hogy eltorzítva, kitakarva, minden olyan részlettől mentesen szerepelhessen, amellyel beazonosíthatóvá válna, azt mi megtesszük. Ez nem kérdés. És nemcsak mi tesszük meg, ez fontos, hanem azok a velünk dolgozó operatőrök, szakemberek is, akik az elmúlt évek során különféle vizuális technikákat dolgoztak ki az anonimizáláshoz. Igyekeznek ellensúlyozni az emberi tekintet hiányát, hiszen alapjáraton attól is értjük egymást, hogy látjuk a másik szemét.  

B. N.: Nekem voltak dilemmáim, de azok elsősorban jogi dilemmák voltak.

Mivel itt egy komoly büntetőeljárás is folyamatban van, fontos szempont volt, hogy ezt mi ne befolyásoljuk a filmmel, tehát ne okozzunk kárt az ügyészségnek, a vádhatóságnak azzal, hogy esetleg lépéselőnybe hozzuk a védelmet.

Mert a megszólalóink a büntetőeljárásban is be lettek idézve tanúként, tehát voltak olyan információk, amiket nekünk már elmondtak, de ezért a filmből inkább kihagytuk őket.   

M. D./WMN: Izgalmas, hogy a szakmaiság mindkettőtök válaszában az újságírói önkorlátozáshoz kapcsolódik. A Babákban felemelő volt látni, ahogy Lili áldozatból tanúvá válik. Az ő gyógyulási folyamatának az egyik állomása tud lenni, hogy elkészült ez a film?

M. J.: Abszolút, ezért is vállalta. Előtte sokat beszélgettünk, találkoztunk személyesen, több napot töltöttünk együtt. A filmben való szereplés minden aspektusát végigbeszéltük, hogy az ő életében ez hogyan lesz, mennyire változtatja meg, mennyire nem. Ő ugye szakemberhez jár, pszichológushoz, aki nagyon sokat segít neki, hogy jobban legyen. Lili egy nagyon kedves, csendes, de ma már határozott és erős nő. Tehát az, hogy valaki ebben a helyzetben áldozatként meg meri tenni, hogy lementi az elkövető merevlemezét, elteszi ezeket a bizonyítékokat, utána pedig fogja magát, és besétál velük a nyomozóirodába ahelyett, hogy azt mondaná, hogy ő soha többé erre az emberre még csak gondolni sem szeretne, hanem újra fejest ugrik ezekbe az emlékekbe, élményekbe, mindenbe, ami történt vele az elmúlt tizenhat évben… szóval ez fantasztikus dolog. Én nagyon kevés ilyen embert ismerek.

M. D./WMM: Évtizedek óta a pályán vagytok, nehéz témákat dolgoztok fel. Hogyan vigyáztok magatokra, hogy hosszú távon jelen tudjatok lenni a szakmátokban?

B. N.: Engem az az érzés nyugtat meg, hogy én a magam tudása, eszközei szerint mindent megtettem ezekért a gyerekekért ebben az esetben, illetve egy-egy áldozatért, családért más ügyekben. Én ehhez értek: azt tudom csinálni, hogy kihangosítom az ő hangjukat a közvélemény felé.

M. J.: Nekem kicsit bonyolultabb, mert a bicskei ügy óta az elmúlt 10 évben én azért kapcsolatban maradtam az ügy néhány szereplőjével, mert abban az ügyben fontos volt ez a fajta bizalmi háló, ami létrejött, és továbbra is fontos maradt. Ezekből barátságok lettek, továbbra is támogatjuk egymást. Tehát egy pici szegmense mindig ott lesz az életemben.

Vannak ügyek, amikből nem lehet továbbsétálni. Vonalat lehet húzni, azt az embernek meg is kell tanulni. Nekem is meg kellett.

A Szőlő utca volt igazgatójával ellentétben én azt gondolom, hogy túlzottan nem szabad érzelmileg bevonódni egy újságírónak sem a munkája során. Mert utána már nagyon nehéz visszalépni, ha az életed komoly szereplőivé válnak ezek az emberek. Szóval ez a része szerintem nehéz. De az a része, amit a Nóri mondott, hogy ha csak egy kicsit jobb lesz ettől a filmtől a világ, meg ezeknek a gyerekeknek a sorsa, már megérte.

M. D./WMN: Milyen hatása van eddig a Babáknak, hogy látjátok? Elindított folyamatokat?

B. N.: A filmben is szereplő gyermekvédelmi szakemberek más kollégákkal karöltve létrehoztak egy szakmai kezdeményezést, a Falakon túl Munkacsoportot, és elkezdenek lépéseket kidolgozni a gyermekvédelmi helyzet javításáért. Ez például egy jó hozadéka a dolognak, reméljük, lesz még hasonló. 

M. J.: Én annak is örültem, hogy a film tematizál. Tehát azok a politikusok, akik azt gondolják, hogy ezek fontos témák, beleálltak, és olyan színtereken is tettek fel kérdéseket ezzel kapcsolatban, ahova mi ugye nem jutunk be, például a parlamentben. Mi ott nem forgathatunk, nem beszélhetünk, de ők igen. Persze ez a munkájuk is, de azért jó, hogy a film elkezdett továbbélni, további kérdéseket felvetni, és remélem, hogy a jövőbeli döntéshozók ezt majd folytatni fogják.

A Babák című dokumentumfilm ingyenesen megnézhető az RTL+ felületén.

Milanovich Domi