Peking olimpiai bajnoka: Jó felfedezni valamit, ami bennem van, és sosem kísérletezhettem vele a jégen

–

Gyerekkoromban hétvégente gyakran néztünk teniszt, focit vagy kézilabdát a tévében: apukám olyan lelkesedéssel követte már akkor is ezeket a sporteseményeket, hogy az ránk is átragadt. Amikor viszont jégtánc- vagy műkorcsolya-közvetítés ment, emlékszem, anyukám is abbahagyta, amit épp csinált, és letelepedett hozzánk a nappaliba, hogy együtt gyönyörködjünk a versenyzőkben, ahogy díszes ruháikban suhannak a jégen. Közben aggódtunk, nehogy bukjanak, majd velük izgultunk a pontozásnál, amiből nem sokat értettünk. De ez nem gátolt meg minket abban, hogy élvezzük a zenéket, a koreográfiákat, és az általuk elbeszélt, többnyire romantikus történeteket. 

Mindig is szépnek találtam a jégtáncot, esztétikusnak. Aztán pár hete belebotlottam egy videóba, amelyen Gabriella Papadakis és Madison Hubbell korcsolyázik egymással, és ez a látvány teljesen más rétegeket ért el bennem.

Hirtelen én is megéreztem azt a szikrát, azt a finom szexuális vibrálást, amelyet heteró emberek talán mindig is éreztek, amikor különnemű párosok produkcióját figyelték. Nem tudom, én sosem voltam heteró, nekem ez az egész most, 37 évesen mellbevágóan újszerű élmény. De nemcsak azért érdekes ez a videó, mert LMBTQ-nézők potenciálisan máshogy tudnak kapcsolódni általa a sportághoz, hanem azért is, mert sejteni engedi, mennyi olyan történet van még a világon – például barátságról, nővériségről, szolidaritásról –, amelyet a jégtáncon keresztül eddig nem igazán lehetett elmesélni.

„A jégtánc, és általában a műkorcsolya, kicsit megrekedt a múltban”

– nyilatkozta Papadakis abban a nagyszerű riportban, amit Talia Barrington készített a Slate magazinnak. A jégtánc hagyománya a társastáncból és a balettból ered, versenyszámként 1976-ban szerepelt először a téli olimpia programjában. A páros műkorcsolyától eltérően a jégtáncban nincsenek dobások, a pár tagjai kevésbé távolodhatnak el egymástól, és a partner fej fölé emelése is tilos. Kevésbé az akrobatikán van a hangsúly, inkább a technikai megoldások, a lépéssorok, forgások, emelések precizitásán, dinamikusságán (ma már számítógépes eszközökkel mérik a bírók a darabszámokat, a tartást, a szögeket), valamint a művészi önkifejezésen. 

Bár a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (International Skating Union, ISU) szabályzatában semmi nem írja elő, hogy az előadásoknak romantikusnak kell lenniük, hagyományosan mégis a szerelmi jeleneteket ábrázoló, szenvedélyes, vagy épp lírai koreográfiák terjedtek el, és az is magasabb pontokat jelentett, ha érezhető volt a páros tagjai közötti kémia.

2010 olimpiai győztese, Scott Moir beszélt például arról, hogy sokan szinte képtelenek voltak elhinni, hogy az életben nem alkot egy párt csapattársával, Tessa Virtue-val. 

A műkorcsolya népszerűsége ugyanakkor az elmúlt években csökkenni látszik, legalábbis az Egyesült Államokban, és ez a világversenyek nézettségi adataiban is megmutatkozik. Ezt a tendenciát sokan részben a sportág elavult imázsával magyarázzák: azzal a merev nemi binaritással, amely továbbra is uralkodik a jégtáncban. Más esztétikai sportokhoz hasonlóan itt is létezik egy arra vonatkozó elvárás, hogy a női versenyzők filigránok, kecsesek, törékenyek legyenek, ami eleve akadályozza a magasabb, robusztusabb testalkatú nők részvételét, illetve fokozza az önértékelési, testkép- és étkezési zavarok veszélyét a sportolók körében. 

A jégtáncot ráadásul körbelengi egyfajta régimódi arisztokratikusság, amely jó szándékú értelmezésben jelezhet egyfajta eleganciát, viszont egy olyan elitizmusra, belterjességre is utalhat, amitől a népesség egy része nem érzi megszólítva magát a sportág által. Ehhez hasonló kritikát fogalmaz meg Hubbell is:

„Őszintén szólva, ha a jégtáncban nem jönnek rá arra, hogy a gazdag, fehér, heteroszexuális embereken kívül más demográfiai rétegekhez is lehetne kapcsolódni, akkor egy idő után nem lesz közönségünk.”

Neki, mint kétszeres olimpiai érmes sportolónak, valamint Papadakisnak és Moirnak viszont megvan a kellő ismertségük ahhoz, hogy kaput nyissanak a változások előtt. 

„Vouginggal” tarolni Kínában – pofátlanul menő! 

Gabriella Papadakis Franciaországban született 1995-ben, apai ágon görög-krétai gyökerei vannak. Édesanyja, Catherine műkorcsolyaedző, így Gabriella szinte hamarabb tanult meg korizni, mint járni. Mindössze 9-10 évesek voltak, amikor összeálltak Guillaume Cizeronnal, akivel később meghódították a világot. Nagyjából két évtizede táncolnak tehát együtt, és rekordot rekordra halmoztak eddigi pályafutásuk során (most épp egyéves szünetet tartanak). 

Ötször diadalmaskodtak például világbajnokságon, a 2018-as dél-koreai olimpián pedig csak egy véletlen incidens miatt szorultak a dobogó második fokára. Ahogy azt annak idején a 24.hu is megírta, Papadakis elképesztően peches volt, cserben hagyta a ruhája. Az egyik emelésnél kikapcsolódott a felsője, így amikor a sportoló a koreográfia részeként hátradőlt, többször kilátszott a melle.

A jégtáncos rémálomként élte meg az esetet, de nem tehetett mást, a tőle telhető legjobban végigcsinálta a rövidprogramot.

Partnere, Guillaume Cizeron meleg férfi, és bár sosem titkolta szexuális irányultságát, a nyilvánosságban csak 2020-ban beszélt először a barátjához fűződő szerelméről. Több sem kellett az oroszok edzőjének, rögtön elkezdte a lelki hadviselést. Alekszandr Vedenin kijelentette a sajtóban, hogy mivel Cizeronnak „nem hagyományos az orientációja”, a párosnak esélye sincs elnyerni az aranyat Pekingben, hiszen nem képesek megjeleníteni „az igaz szerelmet” (nem úgy, mint az ő tanítványai!). 

Papadakis és Cizeron nem is ezt az utat választotta: egy elképesztően vagány műfajhoz nyúltak, az úgynevezett waackinghoz, amelynek a voguinghoz hasonlóan látványos részei a fej fölötti ritmikus kézmozdulatok. A waacking a 70-es évek diszkókorszakában, azon belül is a Los Angeles-i melegbárokban, LMBTQ-szubkultúrában volt igazán népszerű. A Papadakis és Cizeron közti szinkron önmagában lenyűgöző volt a versenyen, de mindehhez még olyan átütő sebesség és könnyedség is társult, amelyért rekordmagas pontszámokkal jutalmazták őket. Koreográfiájuk egyben csattanós válasz volt az őket érő előítéletes reakciókra. 

„Szeretem a gyönyörűen sztereotipizált férfiak és nők, hercegek és hercegnők keringőjét nézni, amennyiben ezt nem kényszerítették rá a párokra, hanem ők tényleg szépnek találták a koreográfiát, és a sajátjukévá akarták tenni. De amikor ránk is ránk erőltették ezeket a szerepeket, azt nem éreztem hitelesnek”

– fejtette ki Papadakis, aki biszexuális nőként most azt éli meg, hogy a Hubbell-lel való edzés lehetővé teszi számára, hogy teljesebben fejezze ki önmagát. „Egyszerűen jó felfedezni valamit, ami bennem van, és eddig sosem kísérletezhettem vele a jégen” – mondta. 

Le a női rivalizációval! 

Bár Madison Hubbell amerikai, Gabriella Papadakis pedig francia színekben versenyzett, hét éven át ugyanabban a létesítményben edzettek a kanadai Montrealban. Hiába voltak nagy ellenfelek, szoros barátság alakult ki közöttük (vagy talán pont azért). Mindig csodálták egymás erősségeit, és gyakran beszéltek arról, milyen jó lenne együtt korcsolyázni. A köztük lévő kapcsolatra csak két rövid példát említek. Az egyik Hubbell visszavonuláskor tett nyilatkozata: utolsó versenye után hosszan beszélt arról, mennyire fognak hiányozni neki a női versenytársai, akikkel folyamatosan húzták, hajtották egymást, és akikkel együtt néztek szembe a félelmeikkel. 

A másik Papadakis Hubbellnek szóló egyik elismerő Insta-posztja pár évvel ezelőttről, amikor még mindketten aktív sportolók voltak. Ebben többek között ezt írja: „Köszönöm, hogy annyiszor kihúztál a csávából; a kűrök utáni öleléseket, az összes üzenetet, amit a versenyek előtt írtunk egymásnak (ez is az, ahogy most belegondolok). Köszönöm, hogy a mindennapi inspirációm és a barátom vagy. Olyan szerencsés vagyok, hogy melletted edzhetek és versenyezhetek!” Kicsit kihangosítanám ezt az utolsó mondatot: úgy tűnik, ezek a nők tényleg nem egymás ellen, hanem egymás mellett, egymást erősítve versenyeznek.

Mindez inkább a sportolói mentalitásban rejlő nemességről, az ellenfelek mint sorstársak közötti szoros kötelékekről árulkodik, semmint valamiféle destruktív rivalizálásról, amit mind a nőiséghez, mind a versenysporthoz hagyományosan kötni szoktunk.

Madison Hubbell egyébként heteró (tudom, hogy ez már érdekelt), kilenc éve tartó párkapcsolat után idén nyáron ment hozzá szintén jégtáncos szerelméhez, a spanyol Adrián Díazhoz. Mi motiválja Hubbellt az azonos nemű jégtáncban? Amikor erről kérdezték, a következőket válaszolta: „Ennek része volt az önző vágy is, hogy az egyik legjobb barátommal utazhassam körbe a világot, és még fizetést is kapjak azért, hogy együtt dolgozhatunk. De az is benne volt, hogy a korcsolyázásunk másik oldalát is fel kell fedeznünk ahhoz, hogy ez működni tudjon.” 

Vezetők és vezetettek

Csakúgy, mint a társastáncban, a jégtáncban is alapjáraton a férfi vezet, a „hölgy” pedig követi őt, és ügyel arra, hogy mindig összhangban legyen vele. Hubbell és Papadakis is évtizedek óta így táncoltak férfi partnereikkel, és csak akkor jöttek rá igazán, mennyire egyoldalú volt a képzésük, amikor elkezdtek együtt edzeni. Eleinte persze minden, addigra automatikussá váló mozdulat extra tudatosságot igényelt tőlük. Hogyan helyezkedjenek? Kinek a tenyere nézzen lefelé, és kinek oldalra, amikor megfogják egymás kezét?

Folyamatosan új mozgásformákat, dinamikákat fedeztek fel a közös korcsolyázásban, és arról is beszélgetni kezdtek, melyikük legyen a vezető, melyikük a vezetett, esetleg váltogassák-e ezeket a szerepeket egy koreográfián belül.

Az, hogy ez egyáltalán tárgyalási téma lehetett köztük, már önmagában felszabadítóan hatott a sportolókra. 

Ott vannak persze az emelések is. Érdemes tudni, hogy a nők már 20 éve emelik egymást szinkronkorcsolyában, így nem egy lehetetlen vállalkozásról van szó. Ettől még kemény feladat volt az újonnan alakult páros számára, hogy úrrá legyenek a másik sérülésével kapcsolatos félelmeiken. „Ez egy atletikus kísérlet” – mutatott rá Hubbell, aki szerint vizuálisan kifejezetten izgalmas, hogy termetre körülbelül ugyanakkorák Papadakisszal, és a testük hasonló vonalakat alkot. Ez a nézőkben is másféle képzeteket kelt, hiszen eltér attól a hagyományos felállástól, amelyben egy magasabb férfit és egy alacsonyabb, törékenyebb nőt látunk együtt.

Free jégtánc! 

A sportág egyik jellegzetessége az is, hogy eddig sokkal több nőt vonzott, mint férfit. Az Icepartnersearch.com nevű honlapon például – amely egy társkereső oldalhoz hasonló platform feltörekvő jégtáncosok számára – a 160 regisztrált korcsolyázóból mindössze 36 volt férfi.

„Míg a fiúknak van választási lehetőségük, addig a lányoknak, ha magas szinten akarnak jégtáncolni, jobbnak kell lenniük körülbelül ezer másik lánynál, hogy megfelelő férfi partnerük lehessen. Ez a nyomás szerintem egészségtelen”

– árulta el Papadakis. Ha az azonos nemű jégtánc is elterjedne, nem maradna hoppon az a rengeteg kislány, nő, aki érdeklődik a sportág iránt. 

Az eddigi erős nemi binaritás pedig azokat is kizárta, akik vagy testi adottságaikban, nemi önkifejezésükben, vagy nemi identitásukban távolabb estek a hagyományosnak tartott femininitástól, maszkulinitástól. Ezt ismerte fel 2022 szeptemberében Kanada műkorcsolya szövetsége, a Skate Canada, amely versenyszabályzatából törölte a „hölgy” és „úr” kifejezéseket, és a páros csapatokat „A és B partnerekként” definiálta.

Mindez tehát azt jelenti, hogy ezentúl azonos nemű párok, transz-, illetve nonbináris sportolók is indulhatnak a kanadai nemzeti versenyeken. 

Persze még hosszú évekbe fog telni, mire a mostanában alakult azonos nemű párok felfejlődnek arra a szintre, hogy a legjobbak között lehessen látni őket. Emellett az is kérdés, hogy képviselhetik-e majd hazájukat a nemzetközi porondon. Bár az ISU-ban is akadnak olyanok, akik támogatják a változásokat, a szervezet a múltban eléggé merevnek bizonyult a kérdésben. 1998-ban például azt is megakadályozták, hogy műkorcsolyaversenyt rendezhessenek az amszterdami Gay Gamesen, sőt fegyelmi eljárással fenyegették meg azokat a bírókat, sportolókat, akik részt vettek volna az eseményen.

Igaz, azóta eltelt 25 év, sokat alakult a korszellem, így talán elkezdenek jobban őrölni azok a bizonyos malmok. De ha az ISU-ban esetleg létre is jön idővel a változás, még mindig ott vannak a nemzeti szövetségek, ahol nagyon vegyes lesz, ki mit lép majd erre. Gondolj csak bele: nálunk, Magyarországon bevezetnének-e egy ilyen módosítást? Vagy Oroszországban? Én mindenesetre örülnék neki, ha mindenféle sportolóval és mindenféle történettel lehetne találkozni a jégtáncban itthon és külföldön egyaránt. És te? 

Kiemelt képünk forrása: YouTube / reddragonready

Milanovich Domi