Nem tudom, láttatok-e már holttestet. Én láttam. Boncolására mentünk, iskolai gyakorlat volt. Azt mondták, a folyosó végéig haladjunk egyenesen, ott lesz a terem. Csak azt nem mondták, hogy a holttest már ott fog feküdni, lesz egy cédula a lábujjára akasztva a nevével. Amit persze önkéntelenül is elolvastam.

Onnantól kezdve semmi másra nem tudtam gondolni, csak a nevére. Hogy az a test egy ember volt. Hogy biztosan vannak hozzátartozói, ugyanezzel a vezetéknévvel, akik most nagyon szomorúak otthon, és lehetőleg nem gondolnak arra, amit a körfűrész most a nagyapjuk, apjuk, testvérük mellkasával és koponyájával fog csinálni.

S. K. (sohasem fogom elfelejteni a nevét) ettől a cédulától valóságossá vált a számomra. Többé nem máj volt meg zsírszövet, nem iskolai feladat, nem hullabűz meg dohányzástól szurokszínűvé vált tüdő, hanem ember. Valakinek a valakije.

Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy végre mindenki számára valóságossá, hihetővé váljék az iszonyat, amiben élünk. Hogy végre ne relativizáljuk a szétvert arcokat, ne keressünk mentségeket a birtoklási tébolyban kivégzett, büntetőeszközként használt gyerekek halálára.

Lefotózni a gyerekek és nők letakart holttesteit? Megmutatni a pici lábujjakon lógó cédulákat? Az valóságos lenne? Ebben az országban talán arra is azt mondaná az elkövető, azt kommentelnék néhányan, hogy „nem is olyan súlyos, amilyennek látszik”.

Hogy ezt leszámítva milyen kedves ember volt, nem is hittük volna.

Hogy nem szokott inni, azért szállhatott így a fejébe szegénynek.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Meg biztosan nagyon szerette azt a nőt, ha így fel tudta idegesíteni.

Néhány éve egy írásomban elmeséltem, milyen érzés volt, amikor a Pestre kerülvén az egyik első élményem az volt a városról, hogy fényes nappal lefogott egy férfi az egyik budai lépcső alján (nem egy szegregátumban, hanem Budán, fényes nappal), és megujjazott.

Tudjátok, mit kommentelt be erre egy másik férfi?

Hányingerem lesz, ha rágondolok, úgyhogy csak azért írom le, hogy mindenki számára világos legyen, miben élünk.

Azt írta, hogy „jól szét lehetek baszva, ha valakinek csak így felcsusszanhat az ujja a teniszruhám alatt a vaginámba”.

Néhányan persze azt is írták, hogy miért kell nekem hófehér teniszruhában az utcára menni, de akkor most hadd írjam le még egyszer:

Azt írta, hogy jól szét lehetek baszva, ha valakinek csak így felcsusszanhat az ujja a teniszruhám alatt a vaginámba.

Nem az a baj, hogy lesben áll és lefog.

Nem az a baj, hogy megtámad.

Nem az a baj, hogy szexuálisan bántalmaz.

Hanem a vaginám meg a teniszruhám, az.

Villamoson fogdosni, utcán követni, szórakozóhelyen taperolni, szakítás után fenyegetni szabad.

Teniszruhát felvenni nem.

Kapcsolaton belül terrorizálni, megfélemlíteni, zsarolni, a másik akarata ellenére közösülni szabad. Megvonni a kosztpénzt, elvenni a telefonját, megtiltani, hogy emberek közé menjen, a gyerekekkel fenyegetni, a gyerekek előtt alázni, ütni, rúgni – ez nem gond. Megszokott. Ez már csak így van, így volt eddig is, hát, istenem, minden családban vannak problémák, nem? Kinek mi köze hozzá?

Ki dönti el, hogy heti egy nő halála sok vagy kevés? Hány megnyomorított család fér bele a statisztikákba egy úgynevezett családbarát országban?

Olvasom a híreket, és üvölteni tudnék. Nem bírom felfogni, hogy ez a valóságunk.

Hogy a nők hüvelyének állapotáról kell nyilvánosan értekeznünk. Egyszer is nonszensz, kommentben, nemhogy tizedszer, huszadszor, a bíróságokon, vadidegen emberek előtt. És ha az az állapot a látleletek szerint maradandó károsodás, vagy „szimplán csak” egyértelműen az erőszak jeleit mutatja, akkor is az elkövető jó hírneve a téma.

Köztiszteletben álló férfi.

Családos ember.

Magas rangú tiszt.

Leírjátok, milliomodszor is leírjátok ezeket a lózungokat, melegedtek ezeknek a szánalmasan üres kifejezéseknek a tüzénél, nyugtatjátok magatokat, hogy jól van ez így, mintha legalábbis akkor már nem számítana, hogy ököllel üt, savval locsol és szőnyegbe teker bennünket, vagy kivégzi a gyerekeinket, hogy minket büntessen örök életünkre.

Mi az a köztisztelet? Kinek jár? Milyen rendfokozatot osztogatnak a családod módszeres terror alatt tartásáért? Attól, hogy valakinek családja van, tönkre teheti a másét? Vagy azét, aki nem vele akart családot alapítani?

Neked, aki beírod kommentben egy-egy megosztott cikk alá, hogy „azért álljon meg a menet, nem tudhatjuk, miért kapta a nő a verést” – neked pontosan mi az elképzelésed a világ rendjéről?

Túlreagáljuk? Feminista hiszti? Mégis, mi? A felismerhetetlenségig szétvert fej vagy a lassan minden hétre jutó családirtás? Ilyenkor nem fogy a magyar, vagy mi?

A sérelem mindig a sértett félé. Ő, és csakis ő mondhatja el, mi fáj neki és mennyire. Nem magyarázhatod meg senkinek, hogy ne érezze magát megbántva attól, amit mondtál neki, és azt sem szabhatod meg senkinek, hogy mit kell elviselnie. Néha megdöbbenek, hogy az emberek jelentős hányada számára már ez sem egyértelmű.

Kis görcsként toporzékolnak, hogy bocsássanak nekik meg AZONNAL, mentsék fel őket MOST, hiszen elnézést kértek, HA esetleg megbántottak, megerőszakoltak, feldaraboltak volna. Megbánták. Igaz, egyelőre még el sem tudják dönteni, megtörtént-e a dolog, ha lehetne kérni, inkább vegyük úgy, hogy nem, és tessenek szépen oszolni, nincs itt semmi látnivaló.

De ha meg mégis megtörtént, akkor sem úgy, nem annyira, meg hát a szeretet, meg a féltékenység, meg az alkohol, ne tessék már haragudni, hogy rávetettem magam véletlenül a futónőre, minek futott olyan kihívóan meg egyedül, meg amúgy is, minek futott, ha hagyta volna magát, nem kellett volna megerőszakolnom.

Hát ebben a kurva országban már bántalmazni se lehet nyugodtan?! 

Alig várom, hogy valaki végre előálljon ezzel.

És ha így haladunk, csak idő kérdése, és elő fog.

Mert most eljutottunk oda, hogy már a fényképes bizonyíték is relatív, és ezt valaki ki meri mondani, van ennyi nem tudom, micsodája – mert ez az emberi jellemnek valami olyan sötét mélysége, amire nekem eddig nem voltak szavaim.

Katonadolog, ne sírjál!

Minket is vertek, mégis ember lett belőlünk.

Nehogy már egy kis veréstől ennyire kiakadj!

Nem kellett volna annyira felidegesítened.

Minek illegetted magad abban a ruhában?

Hát ilyen a vérmérséklete, tudtad, mikor hozzámentél, nem?

De amúgy a többi napon azért rendes, nem?

Biztos nagy a nyomás rajta, olyan sokat dolgozik.

Ismerek egy jó korrektort, azzal simán le tudod fedni az arcodról.

Meg hát nem is fáj annyira.

Majd szülsz másikat!

S. K. jut eszembe, ahogy ott feküdt a jéghideg boncasztalon. Hogy így feküdtek ők is, mindahányan. Ja, nem. Akit ledaráltak és a mezőre szórtak – na, ő nem. Valakinek a lányai, fiai, testvérei, keresztanyjai és unokahúgai. És közben az elkövetők jó hírnevéről beszélgetünk. Kúria? Per? Fellebbezés?

Gyerünk, kommenteljétek be, hogy ilyet nem lehet leírni. Hogy gusztustalan vagyok és elragadtak az indulataim. 

Aha, én vagyok a gusztustalan.

Foglalkozzatok csak nyugodtan bármi mással a lényegen kívül. Bagatellizáljatok, mentegessetek, beszéljetek mellé, ahogyan eddig is. Adjatok helyt a hajmeresztő kérelmeknek, szóljatok oda a piros telefonon, hogy ennek a rendes srácnak az ügyét azért kezeljük diszkréten, jó?

Mi kell ahhoz, hogy végre az áldozatoknak is lehessen igazságuk?

Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Stephany Lorena