–

Ismétlődő kérdések

„Minek vállaltál gyereket, ha olyan biztos vagy abban, hogy jön a klímakatasztrófa? Nem gondolod, hogy nevetséges mosnod a pelenkát, miközben újabb és újabb éhes szájat szülsz a világra? Szerinted nem felelőtlenség ennek a világnak kitenni a gyerekeidet?”

Szinte naponta kapok ilyen kérdéseket, és bizony magamnak is felteszem őket időnként.

Nem is olyan régen fogalmazódott meg bennem a válasz

Igen, félek, vajon milyen élet vár a gyerekeimre a jövőben. A klímaváltozás már nem valami távoli science fiction hűhó, már az egyik lábát bedugta az ajtón, és láthatóan addig feszegeti az otthonunk bejáratát, amíg teljesen be nem töri.

Ilyen összefüggésben valóban nevetségesek lehetnek a hulladékmentes törekvéseim a mindennapokban. Tényleg kérdéseket vet fel, hogy a gyerekeim jövőjéért igyekszem, hiszen szegények nem kérték, hogy ide szüljem őket. Így a lelkiismeret is azt diktálja, hogy tegyek meg mindent, hogy élhető bolygót hagyjunk hátra. 

Mit teszünk mi?

Nem használunk vegyszereket, sem takarításhoz, sem mosáshoz, hagyományos samponunk sincs már, a dezodorom házilag készített, mosom a pelust, a popsitörlőt, a női betéteket, a zsebkendőt, nem használunk alufóliát, folpackot, papírtörlőt, nedves törlőkendőket, a fogkefénk fa vagy bambusz, amit lehet, használtan veszünk, legyen az ruha, babakocsi vagy akár játék. Műanyagmentesen igyekszünk vásárolni, próbáljuk minél inkább kerülni az állati eredetű ételeket, a pálmaolajat, mindig hordunk magunknál szatyrokat, ételhordó dobozokat. Természetesen szóba sem jön, hogy műanyag szívószállal igyunk, mindig szólunk, hogy ne adjanak, sőt ha kávézunk valahol, össze szoktuk szedni mások otthagyott szívószálait, hogy a szelektívbe dobjuk. 

Biztos van még sok minden, de az az igazság, hogy annyi dolog épült be már az életünkbe, hogy nem is ugrik be minden azonnal. Ezek számomra nem jelentenek erőfeszítést. 

Ez egy szemléletmód

Mindennap egy fokozattal feljebb kapcsolunk. Pedig két gyerekünk van, mindketten dolgozunk, nincs mosogatógépünk vagy autónk, szóval nehéz lenne azt mondani ránk: biztosan megtehetjük, hogy ilyen zöld hóbortjaink legyenek. 

Pedig ez volna a minimum. Ezt az életmódot látják a gyerekeink is, ami számukra már olyan természetes lesz, mint hogy vécézés után megmossuk a kezünket.

Tényleg mondhatnánk minderre, hogy „kár a gőzért, a nagyvállalatok így, a politikusok úgy, meg a pénz és a profit”. A kedvencem a „porszemek vagyunk” duma.

Hétmilliárd ember halogatta a cselekvést odáig, hogy most ott tartunk: egy-két évtizeden belül az élet gyökeresen megváltozik ezen a Földön.

Miért szültem?

És itt vissza is kanyarodhatunk oda, hogy akkor mégis mi a fészkes fenéért szültem két gyereket is erre a kétes jövőjű kék bolygóra. 

Megmondom, miért. Mert ha nem tenném, azzal beismerném, hogy itt a vége. Nincs remény. A gyerekek jelentik a jövőt. 

De ha nem születnek gyerekek, azzal a jövőnknek hivatalosan is lőttek.

A fiatalok az emberiség utolsó reménysugarai. Felnevelhetünk egy olyan generációt, amelynek a világ legtermészetesebb dolga lesz NEM ÁRTANI. 

Ez az egész akkor tudatosult bennem, amikor először hallottam Greta Thunberget beszélni. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, kicsordult a könnyem.

Nem véletlenül álltak mögé tömegek.

Ő képviseli azt a generációt, amelynek odacsesztek a felnőttek egy olyan bolygót, egy olyan jövőt, ami élhetetlen. 

Ő ki meri mondani, micsoda képtelenség koptatni az iskolapadot, mintha perspektivikusan tíz-húsz év múlva a karrierválasztás lenne a legégetőbb problémájuk, nem pedig a túlélés. 

Ez a lány megerősítette bennem a gondolatot, hogy igenis kellenek a gyerekek, kellenek a fiatalok, akik felébresztik a társadalmi megszokások, a reklámok és a kapzsiság által mozgatott és manipulált felnőttekben a felelősségtudatot. 

Ő az élő emlékeztető arra, milyen könnyű dumálni arról, hogy mindent megtennénk a gyerekeinkért, és közben a komfortzónánk langyos pocsolyájában dagonyázunk, plasztikkal és kemikáliákkal körülvéve. 

Maximálisan osztom a nézeteit arról, hogy elég a dumából.

Tettekre van szükség

Nekünk, felnőtteknek az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat, és ezt átadjuk a gyerekeinknek. És ha lehet, minél hangosabban tegyük mindezt, hogy hallja a szomszéd, a közeli boltban a pénztáros, a volt évfolyamtársak, mindenki. Tudja meg mindenki, hogy az egyszer használatos cuccok és az ész nélküli shoppingolás ideje lejárt. Mert le kell járnia. 

Biztos vagyok benne, hogy sokakat irritálok azzal, ahogy minden eszközzel igyekszem hulladékmentességre biztatni az embereket, de úgy vagyok vele, hogy aki ma, 2019-ben még mindig az önérzetét védi, vagy vakargatja a köldökét, hogy „van neki elég baja”, az úgy, ahogy van, leszarja a gyerekeink jövőjét. 

Abban is biztos vagyok, hogy sokan nem értik, nem tudják, mik az összefüggések. Sokan nem hiszik el, hogy minden egyes szívószál, PET-palack, nejlonzacskó és műanyag pohár számít. 

Márpedig számít. 

Cselekedni kell. Tájékozódni kell. Kihúzni a fejünket a homokból, és felismerni, hogy Pató Pál úr ideje lejárt, nem érünk rá.

És igenis kellenek a gyerekek. A környezettudatos gyerekek, a majdani felnőttek. 

Még van remény. Még van jövő.

Ha nem vesszük el tőlük…

Szabó Anna Eszter