Az apukabarát egészségügy

Tudom, jó pár évvel ezelőtt még téma volt, hogy nem minden intézményben lehetséges az apás szülés, de ez az elmúlt évekre bizton állíthatom: megváltozott. Tőlem ugyanis minden egyes vizsgálaton és vérvételen megkérdezték, hogy mikor érkezik a kedves „apuka”, hol kódorog, és miért nincs velem. Az utóbbi kérdést kicsit indiszkrétnek éreztem, de amikor a kódorgásáról kérdeztek, a kezdeti megszeppenés után már előfordult, hogy így feleltem: „azt én is szeretném tudni.”

Ettől függetlenül, bár tudom, hogy a szándék jó volt, ezeket a kérdéseket akkor és ott úgy éltem meg, mintha kést forgattak volna a szívemben.

Ja, azt ígértem, hogy vicces leszek. Bocsánat, mindjárt jön az is. A szülés egyébként három év távlatából már szinte vicces is, főleg az a része, hogy azt a bizonyos egy fő hiányt az én kedves családom mennyiségi jelenléttel igyekezett kipótolni, ezért úgy éreztem magam, mint egy rocksztár, amikor kitoltak a műtőből: rajongók sorfala várt, hogy biztosítson róla, a gyermek gyönyörű. Aztán, csak hogy helyre kerüljön az önértékelésem, miután bekerültünk a szobába, az egyik nővér a teljes emelet tudtára hozta: „A lila szobába mehet be apuka!” Mire egy másik jól értesült, szintén emelt hangerővel: „Nincs apuka!” Mire az első: „Hogyhogy nincs apuka?” A választ már sutyorogva beszélték meg, így sosem tudtam meg, hogyhogy nincs apuka.

De mi az apja neve?

Pár éve már lehetséges Magyarországon, hogy az anyakönyvi kivonatban üresen maradjon az „apja neve” rubrika, ettől függetlenül minden egyes hivatali dolgozó meg van veszve, hogy oda beírhasson valamit. Próbálnak szép szóval vagy szigorral rávenni, hogy „áruld már el A Nevet”. Ha nem sikerül, akkor három év alatt csak 265 hivatalban 185 papíron kell újra aláírnod, hogy egyedülálló szülő vagy. Cserébe ezért a fáradságos munkáért havi 1.500 forint plusz támogatással jutalmaznak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szerintem, ha nyilatkozgatás helyett elmentem volna kapálni, tíz évnyi extra támogatást már simán megkerestem volna.

De ha azt hiszitek, hogy ezzel véget ért az ügy, tévedtek. Most lesz hároméves a kisfiam, ezért újra megkeresnek az anyakönyvi kivonat miatt, hátha időközben eszembe jutott az apja neve.

„De szép kisbaba! Biztos az apukájára hasonlít!”

Még szinte újszülött volt a kisfiam, amikor elkezdődött, hogy mindenféle nénikék hajolgattak be a babakocsijába, hogy a fent idézett mondatot elmondhassák. A legviccesebb ebben az amúgy, hogy szinte minden korszakában elképesztően hasonlított az én kisbabakori fotóimra, ugyanolyan az arca, az alkata, a lábfeje (ne akarjátok tudni, mi viseljük a világ két legpufibb lábfejét), no meg a haja. Csakhogy ezek a külső jegyek rajtam már teljesen megváltoztak. Így kellett megtudnom, hogy kiskoromban nagyon szép voltam, most viszont már valószínűleg nem vagyok az, mert még csak nem is keresik a hasonlóságot közöttünk. De amúgy, ha kicsit sértődősebb kedvemben voltam, simán bemondtam, hogy nem tudom, hogy néz ki az apukája. Ami persze egyrészt nem igaz, másrészt amúgy hivatalosan (és egyébként) nincs apukája, szóval szerintem ez a megfelelő válasz. Egy élmény volt ilyenkor a nénik arca. De amióta megtanult beszélni, erről természetesen leszoktam.

Távolabbi ismerőseim, amikor megtudják a nevünket, kedvesen meglepődnek, milyen vicces, hogy apuka neve is ugyanaz, mint az enyém.

Az fel sem merül bennük, hogy az én vezetéknevemet kapta a gyerekem. Aki most visszakereste a nevemet, tudhatja, hogy nagyjából egymillióan élünk ezzel a vezetéknévvel, szóval, ha apukáé is ez volna… az nem is lenne annyira vicces.

„Apa, te vagy az?”

Igazán szívfacsaró pillanatok voltak, amikor a kisfiam elkezdett beszélni, és rájött, hogy a körülötte élő gyerekek apának szólítanak valakit, ezért elkezdte ő is annak szólítani az ő apukájukat. Egy ideig persze hagytuk, hiszen alig pár szót mondott. Azon kívül, hogy engem nyomasztott, nem volt jelentősége. Aztán megértette, hogy mindenkinek más az apukája, és akkor ő is próbált keresni magának egy férfit, akit így szólíthat. Mivel szerencsére nincs hiánya férfimintákból a családban, a nagybátyjára esett a választása.

Most már tudja, hogy neki nincs apukája, de ezt csak visszahallottam másoktól, előlem titkolja. Ugye, milyen gáláns? Szerintem fél, hogy szomorú lennék, ha megtudnám.

A rosszban is van jó

Bár mostanra már rájöttem, hogy hiába ígértem vicces pillanatokat, inkább csak kínomban röhögősek vannak. Mégis a végére szeretném elmondani, hogy hiába nem ideális, nem egyszerű és gyakran nem is kellemes egyedülálló szülőnek lenni, én nem cserélném el az életünket senkiére. A gyerekorvosunk, aki szintén hosszú ideig volt egyedülálló anyuka, azt szokta mondani: neki az hiányzott a legjobban, hogy nem volt kivel megosztani a kisgyerekével kapcsolatos örömöket. Nekem egyrészt van kikkel megosztani, másrészt vannak pillanatok, amiket inkább megtartok csak magamnak. Lehet, hogy önzés, de nekem jó vigasztalás egyelőre, hogy ez a tökéletes kis férfipalánta csak az enyém. Nem kell osztoznom rajta senkivel. Aztán persze tudom, ha egyszer mégis úgy alakul, hogy megosztom valakivel a szülőség élményét, akkor annak is meglesz a szépsége. Talán kevesebbszer kell fogcsikorgatva mosolyognom. Pedig már úgy belejöttem.

Tóth Bori

(Mindenki megnyugtatására eláruljuk, hogy a szerző természetesen tudja, hogy hívják gyermekének édesapját. Ám ez az ő magánügye, nem tartozik másra – még a hivatalokra sem.)

Kiemelt képünk illusztráció