Támogatás másképp

Vagy fél tucat adománygyűjtő, támogató csoport megalakulásával kezdődött a tágabb ismerősi környezetemben 2019: valahogy mostanában mindenki gyűjt valami hasznosat valaki másnak. Sokaknál a „hajléktalantörvény” verte ki végül a szociális biztosítékot és változtatta tettre késszé az emberek egy részét. A nagyobb aktivitás persze nem idén kezdődött: tavalyelőtt a téli kabátok, azaz a „hozz egyet, ha neked felesleges, vigyél egyet, ha fázol” akcióhoz csatlakoztak szép számmal mifelénk is, és tele volt a lakótelep a bejáratnál különböző fogasokkal.

Most pedig azt látom, egyre fontosabb, hogy az egyén maga lehessen egyes kezdeményezések eredője, és ne csak nyolcvanadikként csatlakozzon egy már meglévő, nem kevésbé fontos projekthez.

Mesélés az idősek otthonában

Az év végén nem tettem különösebb fogadalmakat, mert nekem ezek szinte soha nem jönnek be, de január elején mégiscsak piszkált a dolog, hogy kéne valami igazán „komolyan vehető”. Igaz, tavaly már elindult egy, amit nagyon szeretek. (Hátha egyszer országos mozgalommá növi ki magát, ki tudja.) Összetrombitáltam egy friss Facebook-csoportban pár ismerősömet azzal, hogy járjunk idősek otthonába mesélni. Kicsivel korábban ugyanis részt vettem egy önkéntesség napi mesélésen, és akkor – a látogatással és élő beszéddel felvidított nénik és bácsik arcát látva, – szöget ütött a fejembe, vajon miért csak egyszer jöhetünk felolvasni egy évben? „Mert nekünk erre sajnos nincs több kapacitásunk” – felelte a szervező, és akkor én kicsit elfogódottan megkérdeztem, „szabad-e lopni az ötletet?” „Naná, hiszen pont ez lenne a lényeg” – felelte mosolyogva.

Most ott tartunk, hogy a városban van egy százfős mesecsapat, és folyamatosan járunk a négy helyi idősek otthonába felolvasni, heti váltásban. Először azt hittem, nem fognak örülni az intézmények az általában a délelőtti felmosáskor érkező civileknek, de mindenhol jól fogadtak minket.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A meseolvasások olykor átlényegülnek persze a világháborús élmények újbóli kibeszélésébe, vagy az unokák fotóinak nézegetésébe, de ezt senki sem bánja – a közös internetes csoportban meg szoktuk beszélni, milyen sokat kaptunk, tanultunk aznap mi magunk is az otthonokban élőktől.

Pár hét után úgy alakult, hogy négy környékbeli településen is kedvet kaptak a kezdeményezéshez, és megalakították a saját mesecsapatukat. Hetente-kéthetente én is járok valamelyik helyre, de mivel a szisztéma működőképesnek bizonyult, kezdtem új kihívásokat keresni.

Az új év második hetén eldöntöttem, hogy minden hónapban szeretnék egy saját projektet

Úgy érzem, a civil kezdeményezések minden eddiginél erősebb hatást képesek elérni. Jó, azért volt ebben némi naiv romantika is, nyilván… Szerencsére pár nap múlva belefutottam egy trendeket taglaló nemzetközi oldalba, ahol viszont már kész tényként tálalták 2019 vonatkozásában, hogy a proaktivitás és a civil projektek minden eddiginél trendibbek lesznek. (Persze hogy doppingolt, hiszen végre valamiben trendi lehetek!)

Mivel tél van és hideg, kiírtam a netre, hogy hajléktalanoknak fogok zoknikat gyűjteni.

Azt figyeltem meg az ilyen gyűjtőakcióknál, hogy a csatlakozók világos és őszinte információkat várnak, ezért gyorsan megkértem két vállalkozó ismerősömet, engedje meg, hogy a boltjaikba vihessék az emberek a felajánlott zoknikat, és azt is meghatároztam, hogy tíz napig tart a gyűjtés. Egy kedves, tőlem 300 kilométerre élő hölgynek megírtam, hogy ne nekem küldje a zoknikat, hanem csináljon egy saját akciót arrafelé – mert én is így kezdtem, és elmeséltem neki, hogy az ötlet „lopható”…

Eltelt a tíz nap, és elmentem a „zsákmányt” begyűjteni. Ötször fordultam a boltok között a zsákokkal a kocsihoz és vissza, aztán otthon a kamaszlánnyal elkezdtük méret szerint osztályozni az adományokat.

És mire leszállt az este, ott ültem 350 pár, akkurátusan felcímkézett, bezsákolt férfizokni biztató társaságában. És a hajléktalanszállón tényleg nagyon örültek neki.

Az egészben az a legjobb, hogy kaptam egy csomó üzenetet és kérdést

Arról érdeklődnek, hogy mi lesz a következő projekt, és tényleg bebizonyosodott: az emberek vágynak arra, hogy jót tehessenek. Persze mindig van olyan, hogy egy kezdeményezés elbukik, vagy a kezdeti lelkesedés után mégsem jön össze egy célra annyi támogató, mint amennyien először bejelentkeztek rá. Támogatói berkekben szokás mondogatni, hogy „mindent nagyjából hárommal kell elosztani”: a lelkesedőket, a felajánlásokat és az aktivitást is.

A jelentkezők kétharmada, fele visszavonja a szándékát, lemorzsolódik – a többiek viszont kitartanak, és általában végig is csinálják.

A továbbiakban keresem azokat a területeket, ahol érdemben tehetnék valami jót

Igaz, ez nem irányult széles tömegek megsegítésére, de egy barátnőmmel csináljuk a „kávéprojektet”, azaz az utcán nagy bátran leszólítunk szemmel láthatóan szegény és tanácstalannak látszó embereket, és meghívjuk őket egy kávéra.

Akad, aki annyira el van szokva attól, hogy valakihez egyáltalán beszélnie kelljen, hogy csak bólint, és párás szemekkel néz ránk.

Régebben sokszor mentem önkéntesen szemetet szedni (van ismerősöm, aki napi szinten csinálja), nagyon tetszenek a környezetvédelmi projektek, amelyekből a fővároshoz képest kevesebb van. Mifelénk még nem törtek be a szatyorboltok, nincs adományozással foglalkozó üzlet sem. A legnagyobb idei havazásban pedig azon kaptam magam, hogy kiadó, elhanyagolt városi hobbitelkeket keresgélek, ahol ki lehetne alakítani gyerekeknek egy kertecskét, amit ők maguk művelhetnek. (És ettől függetlenül a gerillakertészkedésben is látok fantáziát.)

Azt azért leszögezném, hogy ez az korántsem rólam szól

Sok más, zseniális ötletből tanulva építgeti fel az ember a saját dolgait, éppen ezért most már célzottan vadászom a jó kezdeményezésekre a neten, és töprengek rajta, hogyan lehetne mifelénk is megvalósítani. Lehet, hogy a kevesebb projekt alaposabb és célravezetőbb lenne, hiszen egyetlen ember nem húzhat magára mindent, valószínűleg nem is muszáj. De ha kedvet adhat másoknak a hasonló, egyéni projektek elindításához, kidolgozásához – nos, akkor talán van némi értelme a sokat idézett mondatnak, miszerint „csak azt kapod vissza, amit te is adtál”.

Neked van valamilyen ötleted, amit idén szeretnél megvalósítani? Kíváncsi vagyok rá. Osszuk meg a tapasztalatainkat! 

Kocsis Noémi

 Kiemelt képünk illusztráció