–

Ha jól belegondolok, nekem kifejezetten ez a forma való

Kisebb csoportban, civilként tevékenykedni valamiért. Egy nagyobb, állami apparátusban elvesznék, magányos farkasként meg nem jutnék semmire. Otthonról kissé ambivalens útmutatót kaptam ehhez annak idején: apám hasonszőrű „menjünk, csináljuk”, minden lében kanál ember, anyám inkább visszahúzódó, nem proaktív típus. Szerinte nem érdemes kezdeményezni, nyüzsögni, nem igazán vezet az jóra, csak megjegyzik az embert, sokkal célravezetőbb a háttérben lenni. Ezt az attitűdöt nem tudtam a magamévá tenni, maradt a nyüzsgő, nagyszájú kezdeményezőé, viszont szívesen csatlakozom is, nem muszáj az embernek mindig legelöl rohannia a zászlóval.

Az elmúlt években tagja voltam női írócsoportnak, amatőr színházi társulatnak, kreatív fesztivált szervező baráti körnek, közösségi kertészetnek, de nincs mindenre idő, így manapság már csak egy területen civilkedem igazán. Két éve rávettem még pár embert, hogy járjunk el a város összes idősotthonába hetente egyszer mesélni. Az adás, a segítségnyújtás, a tudásmegosztás és a generációk közötti érzelmek megélése szempontjából nekem ez a civil társasághoz tartozás adja a legjobb kereteket és bizonyos szempontból ciklikusságot, folytonosságot is a napirendemben.

Csökkenünk, pedig nélkülözhetetlenek vagyunk

Az állam és a civil szektor közti kapcsolat minősége és szerveződési formája befolyásolja a demokrácia tartalmát, de ez a kapcsolat nem mindig optimális (lásd a 2018. évi XLI. törvényt, ennek X. fejezete tárgyalja a bevándorlási különadót, amelynek mértéke huszonöt százalék).

A statisztika (2017-es a legutóbbi) szerint a civil szervezetek száma itthon enyhén, évente úgy 450-550 szervezettel csökken, a számukat jelenleg 54 és 58  ezer közé teszik. Nyolc év alatt közel négyezres a szervezeti csökkenés, ezt azért már nyilván megérzi egy kis ország, amelyben nagyon sok részfeladatot régóta a civil szféra visz a hátán – muszájból.

A legtöbb egyesület és alapítvány egészségügyi, szociális vagy kulturális ügyeket és célokat karolt fel, ám vannak most is igen elhanyagolt területek. Jogvédelemmel például az összes szervezet nagyjából egy (!) százaléka foglalkozik, miközben ha „kinyitjuk az internetet”, rengeteg sérelmes, az egyént érintő esetet találunk, amelyben kiváltképp jó lenne egy erős civil tanácsadói háttér, hiszen nem mindenki akar vagy tud azonnal bíróságra menni.

A civilek napján, február 1-jén általában nincs ünneplés, sőt. Valahogy ennek sincs kialakult kultúrája, szokásrendszere nálunk (talán másutt se nagyon…). Senki sem visz virágot a kedvenc civil szervezetének vagy önkéntesének; civil munkát végezni – a szó hétköznapi értelmében – igen kevéssé tűnik kifizetődőnek. Forintra váltani nem lehet – az ágazatban tevékenykedők nem is ezért csinálják –, ám sokszor kevés az érdemi megbecsültség is, és csodaszámba megy a dicséret. A szervezetek egy része a puszta fennmaradásért küzd, mert a társadalmi berögződés – ne csak a munka legyen civil, hanem a hozzá rendelt dotáció is – ma is élő. Ha civil szervezetnél dolgozol, alapból ne is várj ugyanakkora bért, mint a profitorientált szektorban. Sőt, az általános elvárás szerint inkább dolgozz teljesen ingyen! A civil tevékenység értéke még mindig nincs a helyén kezelve – az viszont elég visszás helyzet lenne, ha csak olyanok engedhetnék meg maguknak, akiknek egyébként van biztos anyagi hátterük.

Hogy mit adott nekem a civil szféra? Nos, az embereken keresztül rengeteg ötletet, jó gyakorlatokat. Nem mellesleg egy csomó új ismerőst, többeket közülük ma már a barátomnak is mondhatok. De leginkább erős pozitív megerősítést, mennyi mindent lehet megvalósítani anyagi ráfordítás nélkül, pusztán az összefogás és a kitartás erejével.

Ha körbenézek az ismerőseim között, rengeteg remek példát látok. Kitti és Timi ketten még nem alkotnak ugyan egy klasszikus civil szervezetet, de jelentős mennyiségű civil jellegű munkát végeznek el mindennap. Mindezért mindketten otthagyták a munkahelyüket, és közösen belekezdtek egy a fiatalabb generációknak, gyerekeknek szánt szemléletformáló programba. A megszerzett tudásukat kamatoztatandó, és mert fejenként van három-három eltartandó gyerekük, nyilván valamikor majd megélni is ebből szeretnének, ám egyelőre igazi civilként, vállalva a környezeti edukáció kellemes, de aprólékos feladatát, óvodákat, iskolákat járnak végig, és foglalkozásokon mesélik, játsszák el a gyerekeknek, miért fontos a szelektív hulladékgyűjtés, miért ne vásároljuk meg a hatodik kacatot is. Timi ráadásul emellett megalakított egy vidéki sejtet is a tízmillió hazai fa elültetését célzó projektben.

Önként és dalolva

Létezik egy minden évben elvégzett nemzetközi felmérés, amellyel indexálható az egyes vizsgált országokban a civil szféra felé irányuló adományozói attitűd. 2019 októberében napvilágot látott egy az előző tíz évet felölelő összefoglaló, amely elemzi a leginkább és legkevésbé támogató államok sorrendjét. E szerint úgy néz ki, hogy

alapból egy csökkenő támogatású régióban vagyunk, ugyanis egy évtized alatt mind Lengyelországban, mind Csehországban igencsak visszaesett a civileket támogató kedv, Magyarország pár éve még a százharmincnegyedik volt a száznegyvenes listán.

És mi a helyzet a civilség talán leghétköznapibb, mindannyiunk számára elérhető formájával, az önkénteskedéssel? Mi, magyarok nem igazán jeleskedünk ebben, bár szerencsére nem is a legkisebb aktivitást felmutató országok – Európában például Románia és Bulgária – között szereplünk… Érdekes, hogy talán Srí Lanka az az ország, amelyben a legtöbben végeznek önkéntes munkát. Ott a lakosság negyvenhat százaléka veszi ki a részét valamilyen önkéntes tevékenységből vagy segítségnyújtásból.

Megvizsgálták a generációs különbségeket is:

a felmérés szerint az idősebbek sokkal kevésbé segítőkészek számukra idegen emberekkel, mint a fiatalok vagy a középkorúak. A legtöbbet a harminc–negyvenkilenc évesek önkénteskednek. Viszont minél korosabb valaki, annál nagyobb hajlandóságot mutat, hogy az önkéntes munka mellett némi pénzt is adjon – legalábbis ezt mondják a kutatók.

Ami a nemek civil életbeli összehasonlítását illeti, nagyjából fej fej mellett haladunk, érdekes módon a férfiak szívesebben segítenek idegeneken, mint mi, nők. A kutatók az országokat összehasonlítva, tíz évet alapul véve, mérleget vontak a civil hajlandóság tekintetében: a jelenleg százhuszonhat tagú mezőnyben így most a százkilencedik helyen állunk. Nem túl előkelő pozíció, voltunk már nyolcvanharmadikok is.

Végezetül: nem tudom, mivel lehetne rávenni honfitársainkat, hogy vállaljanak több civil munkát, hogy találják meg a hobbijukat olyasmiben, ami valamilyen módon segít jobbá tenni maguk körül a világot. Talán civilnek is születni kell, de az is lehet, hogy meg kell érkeznie annak a tevékenységnek, amelyet az ember akár egy civil szervezetnél dolgozva, akár önkénteskedve valóban a magáénak érezhet.

Kocsis Noémi